VÁNDOR ALKONYDALA.

Csüggedezve inganak

A kifáradt láb-inak;

Esthomály borong utamra,

Szállnak a fény bájai

Idvezllek, ti béke honja,

Gyászfenyűk magányai!

Puszta tér vadonjain

Hagytak útitársaim;

A korányi bíbor égben

Fenn ragyogló istenek:

Kény, dicsőség és szerencse

Fellegekben tűntenek.

S mint sötétes éjjelen

Bolyg a sajka fénytelen,

Úgy bolygék magamra hagyva

Hozzád, csendes ősi hon!

S boldog én már megpihenni

Itt fogok nyugpartidon.

Küzdjetek ti, küzdjetek,

Szélvész-hányta tengerek

Örvényin, villám s habokkal,

Bájremények csolnakán:

E sötét partnál kiköttök

Majd a hosszas út után.