VÁNDOR CIPÓ

Kinek nyúlfarknyi a reménye

S többé se kér se vár sokat:

A multban él, ez ócska lom közt

Tesz-vesz, keresgél, rakogat.

Emlékeimmel olykor én is,

- Mint rongya közt egy vén szipó -

Elbíbelődöm: ilyen emlék

Ama fentírt vándor cipó.

A tékozló fiú regéjét

Sokan csináltuk újra már:

Én nem vagyont, kincset pazarlék,

(Apámnak is lett volna bár!)

Hanem jövendőt, biztos állást,

Meg ami erre útnyitó,

Légvárak-, ábránd- s délibábért...

Tanulság: egy vándor cipó.

Hogy aztán a goromba élet

Jeges zuhannyal önte le:

„Megyek - kiáltám - vészes út ez,

Vissza megint bölcsőm fele!”

Ma fizetés-nap; húsz forintra

Jut húsz krajcár „proporció”:

Harminc gyalog mérföldre abból

Kifutja... egy vándor cipó.

Mondám s tevém; - a dél-ebéd már

A nagy országuton lele;

Sebaj! kinek hátán a háza

És kebelén a kenyere.

De majd az estve!... hátha rablók...

Eh! nincs velem sok földi jó:

Egy zsebkendőbe minden elfért:

A gárdrob és vándor cipó.

Egy bot talán jó volna mégis -

Ahol egy tört „lógó”-darab!

Ettől ugyan valódi medve

Nem fél; de képzelt megszalad.

Most éjszakára fel, a „bércnek!”

Előttem rónaszéki só

Megy sok szekéren: biztosabb már

A vándor és vándor cipó.

Kérdik: ki és mi? hova mászkál?

Hang csúfos, a nyelv idegen;

Szepeg biz ő, s azt mondja: dászkál.

Most haza indult betegen.

Bükkös tetőn éjjel kifognak,

Pór-élc megöklel, mint tinó:

De tűznél, mit kazalba raknak,

Jólesik a vándor cipó.

Hűs hajnalon (még mind üressen

Lógtak ki a járom-szegek)

Bucsút köhintve, megiramlva -

S a késő hajnalig, megyek.

Ott száraz ágból, korcsma végin,

Lombsátor a közös „ivó”:

Ott deszka-pad lapít deszkává,

S párnám csak a vándor cipó.

Hanem a szép táj bűvöl így is,

Oh, ifju könnyedvérüség!

Ím ott dülőnkint a hegyoldal

Harmat-szivárvány színben ég;

Lent, sziklavölgyben, fakupával

Csurgó kinál, oly csábitó!

Az útas keble megtelik... de

Bezzeg fogy a vándor cipó!

Bérc elmaradt; tölgyes lapályon

Visz útam, napja már negyed;

Tölgy sincs azontúl, - visszanézve

Látom csak a kéklő hegyet.

Posványiban, mint lomha sertés,

Ferdőzik az ecsedi tó;

Rekkent a hév nap, útas izzad,

Bár könnyű a vándor cipó.

Egy híd megől hajdú behajszol,

Gazdája kérdi: „Útlevél?”

Az nincs bizony, - de iskolából

Van bizonyítvány, még kevély.

Az isten áldja! elbocsátott,

Lévén maga, mint neve, Jó:

Így szabadult a „fogdmeg-eddmeg”

Körmébül vándor és cipó.

Égő homokban, itt a „város, -

Amott a nagy kollégyiom

Hátall ki, mint szamár a nyájból:

Maradj te, zárt paradicsom!

Hogy szem ne lásson, félre csaptam

Egy útcán (neve is „Csapó”);

Pénz nincs, kerűlöm a „kenyér-sort”:

Pedig hol a vándor cipó!?...

Az elfogyott, erőm is elfogy;

Már útban egy egész hetem; -

Itt pap lakik, tán könyörűl is:

Bezörgetek - nem tűrhetem!

Elborzadék... ha rám rivallna:

„Pusztulj, csavargó, naplopó!”

S lekaptam újjom’ a kilincsről:

„Adj lelket még, vándor cipó!”

Elérem végre a szülőhont;

Fedd és gunyol rokon; barát,

Csak egy nem: az anyai szívnek

Érzém üdítő sugarát.

Ezt nem felejtém soha, ámbár

Lettem suhancból nagyapó,

Ezért méltattalak dalomra

Téged, szerény vándor cipó.