VÁNDORÉLET

Szent Kleofás!

Milyen karaván...

Nem lehet más,

Mint oláhcigány;

Avvagy e szép útazási rend

S pőre purdék serge mit jelent?

Ott huzódik a diszes csapat

Hosszu sorban zöld erdő alatt;

A családfő vén, kehes lovon,

Kit kötőfékszárnál fogva von

Üggyel-bajjal egy izmos legény...

No hisz izzad még az is szegény!

Mert bizony már régen lehete,

Hogy gabancuk a csikófogat

Elhullatta... s most mi élete?

Koplalásban tölt gyásznapokat.

Ily esetben aztán ép erő

Nem tudom, hogy volna nyerhető.

S ami több, ki rája nehezűl,

Nemcsak a jó dáde egyedűl:

Oldalain egy-egy tarisznya lóg,

S mindenikben rajkók láthatók;

Ki-kidugván borzas fejöket,

Pityeregnek szörnyü éneket,

Mert helyök nem legkényelmesebb;

A gyaloglás? még keservesebb!

Ugy sipognak, mint az orgona,

S tudja isten, meddig tartana?

De nagyapjok hátra-hátrarúg,

S meglapulnak szépen a fiúk.

Megy megettök férj, menyecske, lyány

Egymás mellett és egymás után.

Ki bagóz, ki füstöt ereget,

Képezőleg terhes felleget,

Mely szemet rág, s fojtja a tüdőt.

Tán dohányuk paprikában főtt.

Leghátul kócmadzagon pedig

Egy lopott malac hetvenkedik.

Boldogúlni nem lehet vele!

Sejt tán, hogy napja alkonyúl,

Azért viseli magát roszúl.

De segít a meszelő nyele,

Mellyel a derék családanya

Nagy vitézül nekirohana.

Igy intéznek bátor lépteket

Faluvégtől falu végeig.

Ily hős népet mi sem rettegtet...

Csak a szél! ezt megsüvegelik.

S okosan! mert a kaján elem

Mértéken túl emberségtelen.

Néha rájok amidőn akad:

Súg fülökbe olyan dolgokat,

Hogy lábszárok is remeg bele,

Mintha volna nyárfa levele.

De ha szél úr könnyü szekeren

Gyors lovakkal más vidékre hajt:

Régi kedvök ismét ott terem,

S farba rúgnak minden földi bajt.