Vándorlás a ködben

Búsan locsognak szerte a szürkeszinű tócsák

ahová balga lábam teszem tétován.

Dérkönnyek permeteznek füstös fák során

s lelkemet öntik el, hogy szomjamat eloltsák.

Egyenes hosszu úton rossz szekér zörög;

elhagy, eltűnik. Messze lompos ködgomolyban

biztat a távol torka: Siess egyre jobban! –

és én remegve félek: a vándorlás örök.

Ma álmot láttam édes mesepalotáról

és égető vágy marja véresre szivem

és fejem puha párnán addig nem pihen,

míg küszöbétől engem bármi elhatárol.

Csak menni, menni, menni, aztán menni újra

csalóka ködös úton sáros-egymagam

és halk mesés nótákat sírni céltalan,

kifeszült idegekkel, mint a hárfa hurja.

Villámló aranycsillag ült homlokomon,

erőtlen fürteimet özönnel takarta.

Jött egy különös hangu tarkatollu szarka

és elrabolta tőlem. Gúnyos, monoton

csörgéssel kiabálta szerte, hogy felismert:

Nini, a csalafinta bolondszivű herceg!

– Hittem, hogy kincseket még szebbeket is szerzek,

s csak vártam és bolyongtam, nem hívtam az Istent.

Most locsognak köröttem a szürkeszínü tócsák,

amerre fáradt lábam teszem tétován,

dérkönnyek permeteznek füstös fák során

s lelkemet öntik el, hogy szomjamat eloltsák.

Pásztortüzek riadnak végig a tetőkig

Hahaha, volt egy vándor, elfogta a láz,

s most egy kopasz juharfa tövén éjszakáz... –

Immáron estre fordult. Álomba törődik...