Varázs-ereklye

Egy magyar ifju, szép, deli, bátor,

Küzd a halállal, messze honától.

Szíve keresztény, karja vitéz volt. -

Hejh, hogy örül vesztének a félhold!

»Künn nyit a rózsa, fülmile csattog.

Rózsa, nap, érzem, már ti nem adtok

Illatot és fényt. Szép jegyesem,

Mária, nászunk égbe’ leszen.

Halni ily ifjan, halni szeretve!

Oh, van-e balzsamfű e sebekre!

Látlak-e még, én bájos arám?...

Nem, soha!... vagy csak az égbe’ talán.«

S feltün a kedves lázas agyába’,

Régi kis érmet fűz a nyakába:

»Bajtul, esélytől óv ez az érem.

El ne hajítsad; véd a veszélyben!«

S könnye patakzik, sír a levente:

»Hejh, de megóvtál, ritka ereklye!

Mária, édes, lásd, idegenben,

Itt veszek, érmed’ bárha viseltem.

El veled! óh én balga, ki hordlak,

Hogy lehet útját állni a sorsnak,

Vélje pogányság, vakhitü izlám.

Krisztus a legjobb, égi talizmán!«

S fogja, kidobja az érmet a sárba,

És kimerülten rogy le az ágyra.

Küzdenek aztán, rejti homály,

Egy deli ifjú és a halál.

Fut, fut a csontváz, győztes az élet.

Forrad a sebrés, nagybeteg éled,

És mire megjön vége a nyárnak,

Gyors paripán mint szél haza vágtat.

Szárnyakat öltve repűl az arához.

»Mária! Mária! Már sose távoz

Párod; ezentul hű szived ó,

Élni, ah élni, ah élni beh jó!«

Szembe talál egy nászmenetet.

»Szép a menyasszony?... Vaj’ ki lehet?...

Mária! Mária!... Értem, ah értem!...«

»Bajba kerültem... nincs meg az érmem!...«