VÁRHEGY.

Hegyalján egy magas bérc

Várhegy nevet visel;

Lejtőjén a borág nő

Arany gerézdivel;

Csúcsán várrom meszes pora, -

S mint mécs-világ a messze éjben

Története nagy-kétesen

Tünedezik fel e regében.

Volt egy gonosz-szivü özvegynek

Hét élő magzata;

Kiket példája- és szavával

Csak roszra oktata;

És az álnok munkálkodásnak

Az a gyümölcse lett:

Hogy nem vallottak a suhancok

Sehol becsűletet.

És mig más jólelkű anyától

Imádkozást tanulnak magzati

Ő este a vásott fiúkat

Lopásra szokta útasítani.

De háznépén, s gonosz magán,

Áldás nem is vala;

Az inségtől majd összedőlt

A házikó fala. -

Tél vége volt, a gólya megjött;

A déli szél, s a napsugár

Egy kézre dolgozván, kiszikkadt

A hóvizes hegy és határ.

Az özvegynő cserjét kapart

A jó meleg napon,

És gyűjte száraz ágakat

Az erdőoldalon,

Hogy lenne a kenyérsütéshez,

- Anélkül volt régóta háza

És már harmadnapja, hogy a

Teknőben kél, poshad kovásza.

Lassú munkája közt kezének,

Ajkára ily szavak jövének:

»Mért is teremt koldust az Isten!

Hogy éhezzék, s elvesszen gonoszúl?

Vagy hogy legyen lába-kapcája

A henye dusnak, akire szorúl!?

Bánom, hogy e rakás kölyöknek,

- Mert egyebet nem mondhatok! -

Nem hurkoltam nyakára jókor

A mentő bölcső-madzagot.

Kenyérért üldöz untalan,

S nyolcra keressek egy magam?!«

És amint ekkép szitkozódék:

Ó vár sikátorához ére;

De álmélkodva visszahökkent...

S ijedtében meghűle vére,

Mert a beomlott várpincében:

Sok arany volt, hét káddal épen.

Most álnok szíve úgy örült...

És a fejét azon töré,

Hogy e temérdek kincs, arany

Mikép lehetne mind övé?

Mert hogy belőle részt vegyen

Mellette más szegény,

E gondolat meg nem maradt

Embertelen szivén.

»Mit érek ennyi kincshez egy magam?

Megyek... kihívom mind a hét fiam!

Elhordjuk éjjel csendesen;

S akkor! - kiálta mérgesen

Hajszálon függ az éltetek,

Kik ellenem vétettetek!«

A hét fiú s anyjuk belépe

A kincset rejtő mély pincébe;

De nem boldogult az anya...

Mert a kád fényes aranya

Az elterített lepedőket

Rögtön megégeté,

Mihelyt kezével a gonosz nő

Rájok szórá, veté.

- Anyám! menjünk ki már...

Szedtünk mi eleget!

Anyám, anyám mi az...?

Ujjával integet...

S az asszony rögtön feltekinte,

De az árnyék volt csak szerinte.

- Anyám, anyám, ősz ember az...

Gyerünk az Istenér’...!

Nézd csak, parázs tüz a szeme...

Szakála földig ér!...

A nő megint körültekinte:

De képzelet volt csak szerinte.

S őrült szidalmak közt parancsolá:

»Ide, ide, edényt a pénz alá!«

- Anyám, anyám...! s a hét fiú

Rémülten felszaladt...

A vár pedig dörgés között

Utánok bészakadt;

És a nőt, ott kapkodva még:

Odaüté az omladék.

És az, aki hét gyermekétől

A roszlelkű anyát elvette:

Nem engedé elveszni őket,

De gondja volt rájok, helyette.

Azóta a kincsgarmadának

Többé nyomába nem jutának;

Száz ölre sűlyede

- Mint tartja a rege. -

Kuszó repkény terem most

A rom helyén, a hegyfokon;

S felette a kuvik szól

Enyészet-hirlő hangokon.