Varjak, verebek...

Varjak a Vérmezőn, galambok a

Mátyás-tornyon, sirályok a Dunán

és mindenütt verebek, verebek!

Hány észre nem vett, titkos szárnycsapás

rebben a házak közt, hogy szinte már

feszül a város, s a kő is remeg...

Ki figyel rátok, varjak, verebek,

kis senkik, tollas polgártársaink,

s figyeltek-e egymásra, madarak?

Talán úgy éltek ti is mint külön

közösség, megvetve ki köztetek

lakik, az embert, így puskátalan.

Bús óriás kőkalitkáiban

lakik ő, hol a hideg ormokon

lesnek az éhes macskák körmei.

S tán a valódi úr a macska. De

az embernél a ló is valakibb

ki az utcán szíjjait csörteti.

A ló, ki egyre ritkább lesz ma már;

pedig az ő nyomán él a szorult

veréb és napról napra éhezőbb.

Rossz világ jár a madarakra is -

elgondolom, míg várok csöndesen:

autóbuszt várok a Vérmezőn.

Itt csupasz a föld, őszről fü maradt;

gőzölg a rét mint a lovak fara;

a hó piszkos köntöse szakadoz.

Mint szegényruha, szakadoz a hó,

s mint mérges gáz, lassan leszáll a köd...

Áradj, jó gáz, szegénység, fulladozz!

Szűk lett a föld és elapadt az ég!

Varjak, sirály, galambok, verebek,

röpülni tudtok, de hát hova még?

Röpülni tudtok, titkos szárnycsapás

száz és száz, fojtva a házak között;

feszül a város és dobog a rét...