VARRÓ LEÁNY. [1]

Nagy-karácson éjszakáján

Barna gyolcs a lány ölében;

S míg a gyolcsot varrja némán:

Bús köny reszket szeme héján

S halvány ajka sóhajt mélyen.

Harangoznak szent misére,

Ének zeng a születettnek!

S hogy lelkére vígasz jőjön:

Földre hull a hideg földön

S hő fohászi ömledeznek.

De a lányka bús szivének

Nem hoz enyhet az imádság!

Kinek abban éltet kére,

Melegséget hült szivére:

Holtan fekszik, - sirját ássák.

Reggel váltja a nagy éjet,

Vőlegénye elmegy messze!

S hogy a mátka végbucsúja

Csókban, könyben rája húlla:

A koporsó beszegezve.

Elindúl a gyász kiséret,

Énekelnek búsan, halkan...

S mit a hű lány összeölte:

A koporsó szemfedője

Lobog, csattog a viharban.

Domború a sirhalom már

A lenn-nyugvó hamvát födni;

(A harang is végsőt kondúl)

S hóval hintve a vihartúl,

Fehér, csendes mint a többi.

Kis-karácson éjszakáján

Jő az álom szenderítőn;

S a hű mátkát koszorúsan,

Lánybaráti némán, búsan

Ott virasztják, a terítőn.