VARRÓ LEÁNY. [2]

Nagy karácson éjszakáján

Barna gyolcs a lány ölébe’,

S percein az éjmagánynak

Keble súlyos bánatának

Bús könyűje gyűl szemébe.

S im harang, az éj felében

Szent misére intve, szólal:

Mig egyházban zeng az ének

A magas szülött nevének

Hívők ajkin buzgalommal:

Térdre hull az éj leánya,

- Nincs valóján semmi földi -

S mig az éji mécs sugára

Glóriát fest homlokára:

Hő imáját mennybe küldi.

Ah de nem leng égi béke

A szelíd imádkozóra;

Akiért mondá imáját,

Megfutá e kurta pályát,

S fel nem ébred földi szóra.

Fellegekkel csókolózva

Felmosolyg a nap koránya;

Küzdve kínos érzetével

Elborítja gyászkönyével

Kedvesét a bú leánya.

Rácsókolva végbucsúját,

Oly sötét, oly bús az élet!

Édes álma, szép reménye,

Mélyen alvó vőlegénye

Sirkövénél szétenyészett!

Ének zendül s gyászkoporsót

Tesznek a sír jég-ölébe;

Amit a hű mátka varrott,

Szemfedője rajta leng ott

Téli nap havas szelébe’.

Kis karácsony éjszakáján

Jő az álom szenderítőn,

Lány-baráti fájdalommal,

- Egy ajkán fagyott mosollyal -

Őt virasztják a terítőn.