VAS-EMLÉK.

Tűzben születtem a világra,

S ki a villámot, égi vészt

Gúnyolva hívom ércfejemre:

Im, hitvány rozsda ront, emészt.

Bizony, bizony bolond az ember!

Magát csufolván meg, midőn

Jelűl, elmálló csontja mellé

Vasszobrot tész a temetőn.

Fölcsengve ontván buja rendet

Hajlott kalászu téreken.

A napsütött kaszás kaszája,

Mi boldog volna életem!

Szántóvas a szántó ekéjén,

Sirt kikelendő magnak ás;

Itt tél van; - ott minden tavasszal

Megjő a várt feltámadás.

Lehettem volna harcviharnak

Táborverő villáma: kard!

Királyi pálcával dijazván

Mely forgatott, a férfi-kart.

E harci sarló által a hős

Fejére zöld babért arat;

Szolgálom, fénytelen szobor, most

Élők helyett a holtakat!

Inkább mint bús rablánc csörögnék

A börtön átkos éjjelén;

Vagy a vérembernek kezén, a

Bünöst, igazt öldökleném:

Mint ingatag lelkű pulyának,

Kiben szilárdság nem vala,

Jelöljem érdemetlen hamvát

Szilárd keblemnek általa!