VÁSÁRBAN

Gyékényes, abroncsos alföldi szekér,

Honnan cipel a sors - s e három egér?

Hoztál-e pirosló új búza-magot?

Mezők üde lelkét: friss széna-szagot?

Odakünn már, úgy-e, megért a kalász?

Rét gyapja lenyirva; foly a takarás;

Boglyák tetejéről egy-egy suta gém

Néz szét aratóknak vidám seregén?

Rég nem látta bizony vidámnak e nyájt,

Minden nyara - új seb - a régire fájt:

De talán most e nagy mezei jószág

Áldást hoz az egyszer: szép Magyarország.

Legyen is, legyen is megáldva e föld

- Isten maga telke - mint rég ezelőtt,

Mikor én is „markot hajtani” kezdtem,

S nem sikerűlt, bárhogy s mint igyekeztem.

Így - vézna, ügyetlen testi dologra -

Adtam fejem a bölcs tudományokra,

Barázda helyébe’ szántván sorokat,

Nem kérkedem ezzel, mert azt se sokat.

De, hogy a mezőt, az anyatermészet

Kebelét elhagytam, sajog egy érzet,

Holtig sajog itt benn, - s tüzesebben vér

Láttodra, te búzás alföldi szekér.