Vasúton

Tengersűrű, tisztakék

fullasztó mély most az ég

mély:

vasból épült sínuton

vigan lüktet vonatom

s nincs benne más személy.

Végigfekszem pamlagán

kitekintek ablakán:

hej!

nem látszik más csak az ég,

mint egy végtelen vidék

helyevesztett hely.

Fölfelé van? Lefelé?

Nem pottyanok-e belé?

Bár!

Lelkem máris belevész

mint egy ellőtt kelevéz,

vitorlás madár.

Ugy érzi hogy messze fenn

messze fenn egy tengeren

van:

szellő csapja homlokát

vigan hajtja csolnokát:

„Gyi te gyi lovam!

Gyi te csolnokparipám,

vizen forgó karikám,

szállj!

Vonz a hab és vonz a nap,

lenn maradhat aki rab,

de te meg se állj!”