Végbúcsú Ámelitől

Már hát Ámelim elviszed

Fellengőn repeső jádzi reményemet?

Már hát elviszed e soha

Bé nem forradozó szív kiszakadt felét,

Már hát elviszed, elviszed

Édes mindenemet, mert magad itt hagyol.

S itt hagysz hát, ha nem álom ez,

Mellyet képzeletem féltibe rajzola.

Óh, e’ nem lehet az, mivel

Még álmomba is e színleni nem tudó

Jó szív nem csala meg soha.

Oly tisztán kifoly e szép ajakak között

Minden gondolat, aminő

Édessen petyeg el rólok az édes íz

A forró ölelés alatt.

E két mennyei kis boltozaton belől

Szintoly angyali szív dobog,

Amilyen babonás gyenge tapintata.

E gyöngy szem sebet ejt, hanem

Meg nem csal. Ne ragadd tőllem örökre el

Őket, kis szerelem fia.

Nem! nem! sőt puha kis szárnyad alá szorítsd

S úgy tedd által az útjain

Leskődő bajokon, s gyenge kezed vigye

Nem hívebb, noha bóldogabb

Társ karjára. Tanítsd vak követőidet

Édes honjok eránt való

Szent hűségre ezen áldozatunk nemes

Példáján. Koszorúk alá

Nőtt virtus! te, kiért gerjedezéseit

Megfojtá, vezetője légy.

Menj hát, Ámelim, a leggyönyörűbb napok

Kísérjék jeles érdemed.

Menj, áldjon meg az ég! jussak eszedbe, ha

Rózsák közt folyik életed.

Már én eltakarám a szerelem tüzét,

Béfedvén vele szívemet;

Nem tesz már akadályt célod eránt vivő

Útadban, kegyes Ámelim.

Vedd még e keserű csókomat, ő legyen

E könnyekkel örök jele

Szívünk rettenetes szétszakadásinak.

Szépen festegető remény!

Igy hát rajzolatod mind csupa füst vala.

Elszámlált gyönyörű napok,

Melyekből az öröm karjai közt, a hív

Kellemkék puha szárnyai

Lengék a szerelem fűszereit felém:

Csak képzet buborékjai

És egy szenderedés álmai vóltatok.

Eltűntök! megyen Ámelim

S nyúgalmam vele. Óh, lelkemet éltető

Kedves színeim, akiket

Gonddal festegetett a kegyek Istene

Szűz szájára. Ti bájoló

Jóízű ajakak, s édes ölő szemek,

Szépségtekre megesküszöm,

Hogy bár nékem ezen angyali kis kezet

Durcás sorsom irígyli is,

Szívem sebjeiből nem fogy el Ámeli.