VÉGSZÓ ***HOZ

Isten veled, te elpártolt barát,

Veszett ebként ki szívem megmarád,

Isten veled;

Fogadd a vett sebért emlékül,

Mely fölszivárog belsejébül,

Lelkemnek vérét, könnyemet.

Nem a legelső rajtam már e seb,

De egyik sem volt fájóbb, mérgesebb

A sok között,

Melyet vétkes könnyelmüséggel

A hűtelenség fegyverével

Bennem baráti kéz ütött.

Dúsgazdag bánya a tapasztalás,

Melyből sok ember életkincset ás -

Nem én, nem én!

Gyönyörszomjas szivem... remélve...

Az annyiszor megnyílt örvénybe

Hanyatthomlok rohan, szegény.

Remény, remény, mért vagy te szép virág?

Téged nekünk az ég miért is ád?

Azért-e csak?

Hogy hervadandó kelyhed légyen,

Hová csalódás éjjelében

Szemünk harmatjai hulljanak...

De nem panaszlok, bár keblem teli,

S az elfojtás még inkább neveli

Búm tengerét;

Ugyis ki tudja? hogyha hallnád

Lelkem kiáradó fájdalmát:

Talán már meg sem értenéd.

Nem is kivánom megtérésedet,

Akár ohajtod, akár megveted

Uj frígyemet.

Az istenség is tehetetlen

Eggyé büvölni e kebelben

A szertezúzott láncszemet...

Nem láncszem az, nem! egy világ vala,

Melynek napjául a hit lángola,

A drága hit!

Rájött a végitélet napja,

S már semmi föl nem támaszthatja

Ledúlt világom romjait.

Isten veled hát, elpártolt barát,

Ki ábrándim ködét elzavarád,

Isten veled!

Fogadd a múltakért emlékül

Megcsalt barátság gyötrelmétül

Utószor omlott könnyemet.