Végtelenség

Ha járok a sírok között,

- S mikor nem ott jár a halandó?

Van-e a földön talpalatnyi tér,

Hol sírhalom nem domborult?

Van-e füszál, virág a réten,

Mely hulla nem volt egykoron,

S ki tudja, hányszor mily alakban,

Mily szörnyü lét után?

Mert hát mi volna itt lehetlen

Az örökkétartó időben?

Örökké, mindörökkön, mindörökké!

Mily iszonyú, rettentő eszme!

Igen, ha járok a sírok között,

E feneketlen, pokolfekete,

Borzasztó eszme mély örvénye

Szédíti képzetem,

Kétségbe, rémületbe ejt.

Valóba’, nem az elmulás, enyészet -

Az örök létnek gondolatja az,

Mi borzalommal tölti lelkem el...

Ó, ember, ember! ki szeretteid

Emlékkövére, temető-kapukra

Aranybetűkkel írod s hirdeted

Vigasztalásképen: “Föltámadunk!”

Amelyre azután, hited szerint

Az örökkévaló élet következik;

Ember, boldogtalan szegény féreg te,

Meggondolád-e, mit jelent e szó,

E gondolatkisértet, fogalomszörny:

Örökkévalóság, halhatatlanság?

Meddig hatoltál, esve, kelve, e

Kétségbeejtő eszme gádorán,

E végtelen, sötét, vak folyosón?

Nem gondolád-e meg, hogy az idő,

Az örökkétartó idő kohója

Mindent megolvaszt; a kínt, a gyönyört,

A menyországot, poklot egyaránt?

Hogy ezeket úgy összekeveri,

Ki-kicseréli, mint álomtalan

Játékos a kártyát, melyet kiosztott?

Van-e öröm, gyönyör, mit az idő

Unottá, gyötrelemmé, - s fájdalom,

Mit megszokottá, kéjjé nem tehet,

S annál előbb pedig, minél nagyobb az?

Azt a vérforraló gyönyört, amely

A holt anyagba életet lehell,

Tedd örökkévalóvá s ezredév

- Az öröklét egy röpke pillanatja -

Mulván, talán előbb, gyehennai

Kiállhatatlan kínná változik.

Igaz, hogy áll ez megforditva is.

És e szerint a kín is megpihen.

De hajh! minő vigasztalás! Megunni,

Megszokni a pokol tüzét! A kínt,

Melyből most, ebből a kegyelmesen

Mulandó létben, e kivánatos

Utóbbi tünde életváltozatban

Egy pillanatnyi is könyörülő

Halált hoz, - ezt a száraz vén dadát,

Ki mozdulatlan, néma és sötét

Sírbölcsejébe rejt, hol egy időre

Elring a fájdalom, elalszik a

Vergődő öntudat s szünete van

A kétségbeesésnek. -

Ugyan úgy-e?

Elring? - Vajon? - És egy időre bár?

Ki mondja ezt? - A hitvallás, a vak,

A tudománynak, e világtalan

Koldusnak, aki kéregetni

Jár a sirokhoz és be-bekiált;

De hasztalan! Nem kap sötét

Ürökből egy szikrányi fényt soha.

Hiába járok én is itt. Hiába

Bolyongok éjjel-nappal hallgatózva,

A sír füvére hajtva fejemet.

Hiába vájom körmeimmel a

Penészes hantokat, virrasztom a

Bonctermek bűzhödő halottjait,

Vigyázva, lesve választ, jeleket,

Hogy van-e bennük képzelem, tudat...?

Hallgatnak vérfagyasztón.

És csak egy

Az, ami bizonyos, kétségtelen,

S hajh! ép ez egy, ami kétségbeejt.

Az, hogy vagyok, leszek. Nem létezővé

Immár nem válhatok többé soha.

Történhetik velem, mit agyvelőm

Gondolni képtelen; lehet belőlem

Örök zsidó, Prometheüsz, pokol

Tüzére, miljom esztendőkön át

Halálkinokra ítélt szenvedő.

Csak egy dolog, ami bizonyos itt:

Hogy többé meg nem semmisülhetek.

Örök s végetlen e habarc világ.

Nem veszhet el belőle semmi sem.

Minden, mi megvan: megvolt és marad.

Elváltozunk; forgunk, keveredünk

E nagy kazánban, sülve főve, majd

Láthatlan légparányokká oszolva;

Rohanva a szelekkel, megpihenve,

Suttogva búsan, földieknek

Megfejthetetlen túlvilági nyelven

Zokogva rablétünk panaszait,

Hogy lenni, lenni kell szünetlen;

Hogy nem örök a sír, nincs benn örök

Nyugodalom; nem menhely az, csupán

Szemfényvesztő csalárd sülyesztő

A világegyetemnek színpadán.

Hogy ami itten leltározva van,

E lomkamra lajstromábul egy

Láthatlan porszemet ki nem vakarhat,

El nem sikkaszthat maga a mindenség

Mindenhatónak vélt leltárnoka.

Mert hát a végtelenség itt az úr,

Bár önmagával ő is tehetetlen.

Hajh! rettentő nevét, természetét

Ha akarná sem tagadhatja meg...

Igen, igen, nincs másként, nem lehet.

A végtelenség maga itt az úr,

Vagy ám ha tetszik, úr a végtelenség.

És eszerint teremtés, alkotás,

Teremtő, alkotó nincs, nem lehet.

Ha volt öröktől fogva e világ,

Azt akkor senki nem teremtheté.

S ha volt öröktől fogva önmagától,

Örökké tartónak kell lennie.

Mint semmisíthetné meg önmagát?

Mi végtelen, az csonka nem lehet;

Annak, természeteskép, vége nincs,

Sem itt, sem ott, sem hátul, sem elől.

Ha végtelen a kezdet, végtelennek

Kell lenni a következésnek is.

S mi nem történhetik meg és mi nem

Történhetett meg már velem ezen

Neveket, számokat, emberfogalmat

Kinevető, e kifejezhetetlen

Időben? Ám képzeljük el kitöltve

Földünk s a szélső naprendszer közét

Esztendőszámok millióival,

Az egyetem szédítő üreit

Megannyi miriád évezredet

Jelentő összegekkel, és ugyan

Hová jutottunk el... mi áll előttünk?

Az örökkévalóság összegének

Egy észrevétlenül parányi... az hogy

Egyáltalán mit sem jelentő száma,

Amellyel ama kifejezhetetlen

Összeg se több, se kevesebb...

Irtóztató! irtóztató!

Mivé leszünk, hová leszünk? Mi van

A koporsók, a sírok fenekén?

Nem csal-e a halálnak látszata;

Nem álnok tettetés-e a merev

Élettelenség? Vajjon a halál

Nem oly szünetidő-e, mint minőt

A vallató biró kínpadra vont

Vonagló rabnak ad, hogy újból

Életre hozza, s gyógykezelteti,

Jól tartja, hogy kínképessé tegye?

Egy ellenőrizetlen kényerő,

A mindenség hatalmában vagyunk.

Tehetlen birkák a vágóhidon,

Kik jótevő kegynek tekinthetik,

Hogy nem tudják, mi végre vannak ott?

Igen, mi végre, mi jogon leszünk

S alkottatunk megkérdezetlenül?

Mert szép e földi lét, tagadhatatlan.

Van itten szenvedés, sok itt a baj.

De mennyivel több a bű és a báj!

Tündérvilág ez, és kivánatos

E siralomvölgy! Vajh ki nem maradna

Itt még jóval tovább? Mily iszonyú

A léttel szemben a halál? mi szörnyű

Az arany napvilágból a sötét, szűk

Féreghazába szállni le! Ki nem

Ragaszkodik e léthöz görcsösen,

Habár elaggott, bár szerencse nem

Mosolyg reá, mezitlábas, szegény?

A mindenség itt összehalmozá

Csecsebecséinek szépét-javát;

És oly rövidre szabta és csalókán

Hajszálra függeszté ajándokát,

Hogy, már ha egyszer itt vagyunk, szeretnénk

Tovább maradni, és egyszerre fáj a

Halál és öröklét eszméje is...

És amidőn átéltük életünk

Tündöklő délszakát, a sírhoz érve,

Kétségbe, őrületbe ejtő kínnal,

Villámcsapásként járja át velőnket

A gondolat, hogy mégis jobb leende

Nem lenni, nem születni sohasem!

Vagy hogyha már meglettünk, itt vagyunk:

Elmulni, elenyészni mindörökre,

Mind, mindörökre!... Sírba szállani,

Ahonnan többé nincs föltámadás;

Hol nincsen érzés, nincsen gondolat

És öntudatra ébredés soha -

Soha, soha!

De hát mit ér, mi haszna

Kopognom a lehetlenség konok

Vaskapuján? Mi haszna verdesem

Fájó, törékeny fejem e kemény,

Áthatlan óriás acéltömegbe?

Szétzúzik ottan észrevétlenül,

Mint egy galambtojás, mit a magasból

Ragadozó vad ejt le kősziklára.

Hiába, minden lehetséges itt, csak

Nem lenni nem lehet. Voltam, vagyok

Öröktől fogva, és leszek, parányi

Porszem, de egykoru magával az

Örök idővel, a csodálatos,

Megfoghatatlan véghetetlenséggel.

Hurcol, ragad magával egyre, lobogó

Sörénnyel, mint az elragadt fiut

Eszeveszett vad paripa, szünetlen

Világok és idők tünedező

Rengetegének tüskén-bokrain...

S mert útjának határa nincs sehol,

Nem állapodhatik meg, nem pihenhet,

Nem fáradhat, nem ülhet el soha,

Mint léglakó parány...

És e szerint

A sírhalom, e forgó gömb sömörje,

Mely itten domborul, meg elsimul, mint

Egymást üző, egymásba olvadó

Tünékeny játszi hab az oceánon:

E sír örökkévalósága csak

Fiókja a nagy véghetetlenségnek;

Csak felvonásköz ama nagyszerű

Drámában, melynek vége nincs, amelynek

Szerzője ismeretlen, és akit

Hiába hívunk, ő meg nem jelen...

E sírnak éje hát csak emberi

Szűk látkörű szemünk előtt örök, holott

E nagy világon semmi sincs örök,

Csak maga az egész, az egyetem,

Az idő és az anyagmennyiség.

Minden, mi ennek része, alakot vált,

Szerepet, életet cserél, időben

S térben kimért létfordulójaként...

Születnek, halnak csillagok, napok,

De eltünésük még nem elmulás,

Csupán az anyag s alakváltozásnak

Nagyobb idő s térközre mért neme

Annál, melyet saját testünk parányi

Mindenségében végbemenni látunk...

Igen igen! jó jó! tudom, tudom...

Ez így van, így lehet; de hát mit ér?

Mi mindezekben a megnyugtató?

A végtelenség kínja e szerint

Csak az egészé volna hát csupán, a

Végösszegé, amely nem változik.

A részlegek számára megnyilik

A síri ágy hosszan pihentető,

Létfeledő, jótékony éjszakája.

De hajh! igen, megnyílik, az való;

És hosszu is lesz annak éjjele;

Több mint elég, hogy benne a vonagló

Kétségbeesés kínos görcseit

Gyönyörré változtassa át örök

Egyformaság unalma; ki felel,

Ki mondja meg, hogy mi történik ott,

Ama sötét üregben azután

Hogy koporsónkra hányják a göröngyöt

S magunkra hagynak onnan távozó,

Siránkozó szeretteink? Ki mondja meg

Mi van a sírban, a halál után?

A sír mélyébe hasztalan kiáltasz;

Hiába itt minden rimánkodás,

Sirás-rivás és fogcsikorgatás... e

Gyógyíthatatlan siketnéma hallgat.

A tudomány tántorogva, szédelegve

Tapogatózik ez örök sötétben.

Olthatlan szomja kutatásra készti

A világrend még föl nem fedezett

Nagy titkainak hegygerincein;

Míg végre ismeretvágy, mint merész

Szirtkalauz fölviszi őt oda,

A végtelenség örvényszélire,

Ahonnan aztán azon az úton,

Melyen fölért, nem térhet vissza már...

És ekkor aztán martaléka lesz

A kétségbeesésnek, és csupán csak

Egy menedéke, visszautja van:

Ha megragadja azt a kötelet,

Amellyel a vakhit kinálja meg,

És leereszkedik rajt a sötéten

Tátongó mély örvény fölött, a szűk

De biztos, csendes völgybe, honnan a

Magas égboltra van csupán kilátás,

Amelynek aztán nem kutatja többé,

Csupán imádja titkait, belátva, hogy

Korláttalan hatalmak a tehetlen

Lényektől, kik még el sem érhetik,

Föl sem foghatják őket, egyedül

Föltétlen megadást fogadnak el.

Hisz és remél tehát föltétlenül,

Megnyugszik és ugyanazon kötélen

Ereszkedik le boldog áhitattal

Sírjába, melynek éjjele előbb

Kétségbeejté a kételkedőt.

Hajh, hát igen, nincs visszavezető

Ösvény egyéb számomra sem, sehol!

Haszontalan és hiábavaló

Minden halandó emberi törekvés:

Bevenni ama titkok várait,

Amelyek kapuin kétségbesés,

Halál és őrület vad szörnyei

Riasztják vissza véges emberi

Elbizakodott képzelem merész,

Öngyilkos rohanásait...

El, vissza innen, e réműletes

Szédítő meredélynek pereméről!

Inogni érzem a talajt, - megindul

A föld alattam; forog a világ;

Szakadozik az égbolt, hullanak

És lenn a mélyben tündöklenek

A csillagok és integetnek

Fenyegetőleg: ember, ember,

Ki ide tévedél, ragadd kezedbe

A hit koporsókötelét szilárdul,

S el ne bocsásd többé soha!