Végzet

Ti csillagok, ti fényes égi lángok,

Kik bánatomnak éjjelébe láttok:

Feleljetek nekem, ki itt szomorgok,

Leszek-e én még életembe’ boldog?

Hát az van-é megirva végzetemben,

Hogy egyre sírjak, sóhajtsak szünetlen’,

S örömmel bé ne teljek sohasem...

Feleljetek, ti lángok odafenn!

A nyári éjben czéltalan’ bolyongva

Törtem ki csüggedőn e sóhajokba.

A házak komoran reám meredtek;

Érzém, hogy testem minden íze reszket.

Láz égetett, vagy ihlettség talán?...

S a csillagokban ím ezt olvasám:

Eddig csak sírni és szenvedni tudtál;

Legboldogabb voltál, midőn aludtál.

Gyermekkorod magános volt s anyátlan;

Mint ifju ködben jártál, nem sugárban,

A boldogságról mondj le mindörökre;

Bánatra vagy teremtve, nem gyönyörre.

Szenvedni fogsz, mig nem roskadsz a sírba...

A csillagokban ez vagyon megírva.