Végzetem...

Tétováztam egy kis ablak előtt.

Zengett a zongora,

sírt a hegedű –

Bemenjek-é? Ne menjek-é?

Vágytam látni a Muzsikát

és szívemre ölelve

szólni:

“Muzsika! Szép Muzsika!

Ha menekülnék néha innen,

Te légy a gát!

Maradjunk együtt mindörökké

ritmusos éjben,

mámorban, kéjben, –

Te légy a társam!”

Lestem, lestem a Muzsikát.

Aztán őrült nagy biztonság csapott rám,

hogy találkoznunk kell nekünk ma ketten...

Kezemet a kilincsre tettem...

– Most vagy soha!... –

Utolsót sírt a hegedű,

s elhallgatott a zongora.