Velazquez halála

Mikor a végső este már közelgett,

Tekintete még fölcsókolta hosszú,

Mély búcsúcsókkal a gazdag világot,

Melyet teremtett, színből és vonalból.

Még megpihent a pápa komor arcán,

Melyen az égi hatalom dereng át,

A két Fülöpnek bús és büszke állán,

Az infánsok és infánsnők csoportján,

Kik játék mellől a trónusra lépnek

És ellovagolt egyszer még előtte

Kis Baltazár Carlos királyi herceg

Sötét lován, fényes tekintetével

És látta újra Bréda átadását,

Hol a győztes mosolygott és a vesztes

Borongott, míg a lándzsák égbe nyúltak,

A főpapok és főurak sorát,

Kik méltóságot és gőgöt viselnek

És látta a sok törpét és bolondot,

Kik szomorúak és mulattatók,

(Oly törpe néki minden földi nagyság!)

Fájó szemével simogatta lágyan

Öreg Menippust és csöndes Aesopust,

Koldusait a pompázó világnak,

Akiknek rongyát annyi áhítattal

És tündökléssel öltöztette fénybe,

Mint a királyok bíborát, brokátját

S részvéte könnyét csillogtatta rajtuk.

Mert bársony és rongy, arany és penész,

Az udvar dísze és az utca árnya,

A kerti ünnep és csapszéki mámor,

Uralkodók és agarak szeme,

Mind forma, szín csak, mely fakul, enyészik:

A képek élnek hódítón, örökkön!