»Vén cigány«

Ird tenyeredre: soha nem lehet,

ami egyszer volt már. Te is hiába

nyűvöd a régit, a biztos fogást

zord húrodon, s idézed ujjaidnak

világtalan memóriáját

az ó-mód, könnyű dallamok felé,

a megvetett hang felé, mely oly édes

s oly olcsó, mint a fütyülő-cukor:

mindegy! akármi! csak a csönd, a csönd ne!

csak egypár szót még lelked anyanyelvén,

bár a legfrivolabbat! egy silány

forrást a pusztában, mit az utolsó

rím-kutya fölkaparhat! óh, csak egyszer

fakadna föl még sebzett hangszered

körmöd nyomán, vásott körmöd nyomán!

De jaj! amit mindenki tud, te nem!

Neked a zöngelem, mely ama legsze-

gényebb zöngedezőt enyhíti: méreg.

Idült szikládból kénköves pokolvíz

böffen ki, ujjad íze félrecsuklik,

a húr visít, s a dalok rongyai,

a régi cukros dalok rongyai,

úgy ránganak ajkadon, mint a lázas

s még életétől válni nem tudó

haldokló ajka fölé tett pehely...