Vénség

Nem így képzeltem. Furcsa, csúnya szörnyet

gondoltam én és fáradt öreget,

aki köhögve a botjára görnyed

s hátán a régi rőzse integet.

De most, hogy itt van, még százszorta szörnyebb,

mint a mesébe, néma és meredt,

majdnem derűs és kedves, azzal öl meg,

hogy vár az íróasztalom megett.

Mert ennyi csak: ha eljön a tavasz,

megismerem, hogy mindig ugyanaz,

s belényugodtam, hogy a láz elillan.

Nem sírok, ha az esték holdasok,

és néha, hogyha éjjel olvasok,

kissé homályosabban ég a villany.