VÉNÜLÉS ELŐTT

Barázdás szántóföldek hűs pora;

forrószínű, nagyszárú mákvirágok

sziromhullása; kék szőlők bora;

húgom keze nyomán te mindig búgó,

búsan csendülő szárnyas zongora:

most, nagyon fájón, tihozzátok szállok!

Én vénülésre nem vagyok való.

Most szépülök, a vágyak kora vesztén,

én: könnyel vető, sírva arató.

A vérem is csak most himnuszos, bátor,

mint vihar után a kékvizű tó; -

a vénülést és még most se szeretném.

Ti szántóföldek, láttatok vakon;

te piros mák, a szemem feltüzelted!

Te őszi bor, megöntözél nagyon!

S húgom keze nyomán te mindig búgó,

bús zongora: ajkon, szíven, agyon

te csókoltál először. Jertek! Jertek!

Én roggyant lábat még nem akarok!

Ha temetés jön, mindég elhúzódom.

S új életek az asszonyi karok

s néha úgy érzem, hogy elülről kezdem,

de visszamenni én nem akarok!...

Segítsetek előre, csudamódon!

Egy marék hűs por szaladjon velem;

egy mákvirág sirasson messzi tájon.

Gazdag hegyen, egy szőlőlevelen

kezem nyoma piruljon évről-évre;

zongora búgjon minden estvelen

és hívjon engem. S várjon, várjon, várjon...