Vénus és Ámor.

Eggy gyönyörű dombot választván nyári lakásúl

Pindusnak ernyes oldalánn

vérszemes Ámornak szép annya, kivitte magával

Cyprus-szigetbűl gyermekét,

hogy buja lángoktúl mentt érzésekre tanítsa

e’ szent ligetnek eggyügyű

népe között, hova még a’ romlott várasi erkölcs

mindaddig át nem hathatott.

«Fébus’ húgaihoz feljárhatsz játszani,» úgymond

virgoncz fiának, kit kezénn

eggy kies alkony utánn mulató kertébe vezérlett;

«rosszat közöttök nem tanúlsz.

Ámde az ösvénybűl ki ne menny, melly innen Apollo’

épűletéhez felvezet,

hogy ne talán sűrűi között a’ puszta ligetnek

vad állatokhoz tévelyedgy.

Onnan is úgy ügyekezz haza jonni, hogy el ne setétedgy,

‘s e’ domb alá, hol házam áll,

a’ szatirus-nyájnak völgyébe le menni ne próbálly!

Bozóttal átfontt lapjainn

két nagy czédrus alatt eggy mélly kút fekszik. Apollo

itattya ebbűl bárusit,

hogy megrészegedett fővel dalolásra fakadván,

magos regéket írjanak.

Ezt te kerűld, ne talán iszonyú méllyébe lebukván,

dühös vizétűl megromolly.»

Szót fogadott Ámorka soká, ‘s már szembekötőskét,

vagy czinczogót, már zálogot

vagy bújóst játszván az enyelgő Músacsoporttal,

eltöltögette napjait.

Ámde tapasztalván, hogy víg játékai által

kis szíve jobban meghevűl,

mellynek gerjedező tüzeit Fébusnak akarta

bölcs udvarában hűteni,

‘s hogy mulatási utánn újúltt hatalommal ocsódnak

mellyében ollyan vággyai,

mellyek elégítést nem lelnek gyermekörömben,

megúnni kezdte úttyait.

A’ szatirus nyáj is, mikor a’ Músáknak ölébűl

fészkébe vissza repdesett

estve felé, ‘s a’ kút, melly dőre dalokra hevíti

a’ bárdusoknak torkait,

a’ szabadabb síknak tiltott szépségivel eggyütt,

eszébe tüntek szüntelen’.

A’ tilalom vétekre noszít, ‘s a’ lopva beszürcsöltt

kéj édesebbnek tartatik.

Végre lement, ‘s a’ czédrusokot fellengeni látván,

mély Castalishoz kullogott.

Még tova volt sima széleitűl, már érzeni vélte

nyirkának édes illatit.

Majd közelebb menvén, lefeküdt a’ gyenge selyemre,

melly tiszta partyánn sarnyazik,

‘s nagyra meredt szemmel buborékit forrani nézvén,

csudálta kristály gyöngyeit.

«Ez legyen olly rossz kút, úgymond kétkedve magában,

melly megdühítse véremet?»

‘s újjaival kóstolni valót meregetni akarván

belőlle, addig csúszdogált,

még derekának egész terhével előre simúlván,

a’ csalfa kútba süllyedett.

Hangzott a’ zuhanás, hangzott tízszerte nagyobban

Ámornak éles jajszava,

melly felelő sziklái között a’ puszta hegyeknek

megsokszorozván életét,

a’ szomorú esetet nyilván panaszolta eladdig,

még híre nyögve felhatott

Czipris’ tornyaihoz, ki szavát réműlve megértvén

eső fiának, nyil gyanánt

a’ szatirus térségre repűlt, ‘s a’ kútba tekíntvén:

«nem mondtam úgye, gaz kölök!

hogy bele buksz? Nyújtsd fel kezedet, szárazra segítlek.»

Azonban Ámor, szétfeszűltt

szárnyaival tartván tetejénn a’ gyenge vizeknek

lankadni látszó tagjait,

felmosolyog, ‘s «áh! Asszonyanyám, melly édesek, úgymond,

e’ drága kútnak hüssei!

A’ kaczagó Musák tüzemet csak gyújtani tudgyák;

e’ kút hüvíti véremet.

Bölcs Helikon! nyújts bérczeidenn csemegéket azoknak,

kiknek nem égnek szíveik!

Én köteles nyilazásim utánn ide járok ezentűl

napalkonyonkint fürdeni.»

Tiltsd meg az ártatlan mulatást a’ gyermeki szívnek,

törvényszegésre szoktatod;

és ha talán igazat nem mondasz néki azokrúl,

a’ mik javára nincsenek,

megsejtvén üregét szavaidnak, jónak itéli

még a’ veszélyes rosszat is.