VERESPATAK.

Hol Telkibánya bércein lebeg

Bozótos erdő kétes árnya,

S a fejsze egyhangúan döng, kopog,

Odvas bükkök tövébe vágva;

Hol, vén fukar módjára, a bérc

Sziklás ölébe rejti kincseit,

S megátalkodva állja, tűri

A kutató bányász vas-ékeit:

Áll Kányahegy, Itt hajdanában

Arany- s ezüstre vitt a gazdag ér;

Öléből most forrás buzog fel,

Veres habokkal, mintha volna vér.

Lelkem varázs fuvallat éri,

Állván a bércen s a patak felett;

S im titkos ajk susog fülembe,

Csodás regében ó történetet.

Miként a hangya, nyárszakában,

Dolgozva hemzseg lyuklakában,

- Hogy megrakott tárháza légyen,

Ha vihar fog dühöngni télen -:

Régente e bérc mély ölében

Úgy hemzsegett az ember épen;

A bánya népe éj-naponta

Érces sziklát feszíte, onta.

Az ember kincs után sovárog

S ha intnek a csábos sugárok:

Megjárja a mély tenger ágyát,

És fúr sötét hegyekbe’ bányát.

E bérc igen dúsan fizette,

Hogy élve benne eltemette

Magát a bányász; s merre vágott,

Elé ezüst s arany sugárzott,

És szombaton, déltől napestig

Dolgozhatott saját kezére;

Szorgalma addig amit ásott:

Az lőn egy héti munka-bére.

Épen kondult a dél harangja,

- A bérceken széttörve hangja; -

S a hét utolsó napja lévén,

Moraj támadt a bánya mélyén.

Szerencse föl! harsogva zengett;

A bérc repedt, a szikla rengett

Erős karok sulyos csapásán,

Forogván bennök tompa csákány.

A munka folyt nagy szenvedéllyel,

A kincs sovár, lázas dühével;

S a dúlást gyakran abba hagyván.

Civódtak hitvány ércdarabkán.

De aki ül kincsén sötéten,

Harag gyult a szellem szemében;

S megútálván e kapzsi népet,

Barlangja ajtaján kilépett.

S kiket kincsén kapkodni látott;

Nagy boszúsan köztök megállott;

S hogy ellenségit elveszítné:

Hatalmas karját szétfeszíté...

Az érc fenn estimára kondúlt,

Midőn a bányaőr kiindúlt,

S imádkozni egy Miatyánkot,

A bánya torkánál megállott,

Azonban rémület fogá el,

Észrevévén, hogy nádpálcája,

- Mit megtámaszta a torokban -

Görbülni kezd abroncs módjára.

»A bánya száll!« kiálta rögtön,

- És a kiáltás mélyre szállott;

»A bánya száll! kiálta újra,

Hanem hivőkre nem talált ott.

»Isten nevére esküszöm, hogy

A bánya száll! siessetek ki...!«

De a kincsvágy erős a szívben!

Gunyszó felelt, - s nem jött ki senki.

S a bérc nagy hirtelen lesűlyedt,

Földrázó dörgésnek közötte;

S a bánya kincsbeteg dulóit

Ércomladék alá temette.

Mely elragadt testvért, barátot,

S bús sírja lőn a kedveseknek:

A bércet, fájdalom-szavával

Nevezte a nép Kányahegynek.

A veres patak - szól a monda, -

A gyilkoló sziklák alatt,

- Kik háromszázan voltanak, -

A holtak véréből fakadt.

S mig az idő betelni nem fog,

Mely a szellemnél irva van:

Foly a patak s eret kutatni

Jár a bányász haszontalan;

De majd megenyhül bősz haragja,

- A vérszin forrás enyész, -

S mikép hajdan volt, Kányahegyben

A gazdag bánya nyitva lész.