VERGŐDÉS

Ó, éj... csuklóm lelankad, és bénult ujjaimhoz

Puffadt háttal feszülnek a csúf, setét erek.

Egykedvűn bámulom... egy perc... és nem merek

Tovább nézni e kézre, s a lámpa fénye kínoz.

Ó, hűsítsd, éji lágy lég, asztalra csüggedő főm!

Hadd higgyem: simogatva anyuska ül ma itten,

Kinek érintésétől halkan billent s szelíden

Fiatal térdei felé remegő bölcsőm...

Hiába. Kimegyek, s a párás parti kertet

Remegő térddel járom, s a nyúlt folyó-szalag

S minden, szegény szememben, a roppant hold alatt

Torz óriássá puffad, s bús szimbólummá dermed:

Istenem, kik ezek? e szörnyü gyermekek,

Kik fényes kocsik sínjét egykedvűn igazítják?

S ki tudja ama békés bárkák nyugalma nyitját,

Mik bizton elballagnak az örvények felett?...

S e rajban tóduló emlékek mit akarnak?

Mért jár eszemben egyre a kenetes, vén kántor:

“Fiaim, gyáva volt még ő is, a másként bátor

Deák Brutus, mikor beléje dőlt a kardnak...”

S gyermekvágyak búsítnak, sok régi, drága estém:

“Anyus, ha nagy leszek, mint a nagy pap-diákok,

Maga az első padban üljön, ha prédikálok...”

...S egyszerre eltünődöm: ha most holtan elesném?...

Egy asszony kellene... ne lenne más, csak asszony,

Kinek csak víg enyelgés, ha fáradt homlokom

Kecses mellére hajlik, s tréfa, ha átfogom

Kétségbeesett hévvel, mikor párás az alkony;

Ki tettetőn figyelné, ha szóba kezdene

Arról ajkam: mi az, mi olykor elsetétít,

S titkon tükörben nézné fénylő csecsebecséit,

Míg halkan felnevetnék... egy asszony kellene...