Vérmező, 795. május
Ó, csudacsöndes májusi éj!
Alszik remegőn a hűs Duna tükre -
Lent fekszik a hold a víz fenekén.
Távol a Gellért. - Messze az éjben
Nyulnak a sávok, zöld-feketén.
A Várhegy fekete tömbje
Omlik az éjbe vakon -
Tompa rezes fény, lágy ütemekben
Visszaverődik az ablakokon.
Májusban az ifjú, nagy élet
Kéjtől zokogott, kéjétől a nyárnak -:
Éjfélben a hajóhíd alatt
Suhanni kezdtek az árnyak.
Éjfélben halk, hideg ujjak
Kopogtak a kőfalon át -
Éjfélben horkanva riadt fel,
Martinovics, ferences apát.
Két ájult, kimeredt szem
Meglátta a néma falat:
Zöld sugarak táncoltak
Boltozott öble alatt.
(Most felfutott a falon,
Most viszolyogva lenéz,
Most koppan: hosszú köröm
Nedves, zöldszinű kéz.)
Két lépcső, kockakövekből,
Sikátor, hosszú torok -
- Ablaktól le a földig,
Vonalat húz a nyirok.
(Ablakból visszamered rá,
Tele van minden kicsi zug, -
Krétafehér az arca:
Szája fekete luk.)
A hűs, magos terembe hogy’ kopogtak a szavak:
Lobogtak gyertyalángok sötét tetők alatt.
Ólmos, kifáradt arcok, fehérlő árkusok,
Vibráltak, összefolytak. - A jegyző olvasott.
Ó, hogy feküdt a posztón a szürke napvilág.
Hosszú, setét sorokban hallgattak a bírák.
A Hétszemélyes-Tábla. - Mögöttük a falon,
Kőarcú Krisztus-isten, meredten és vakon
Hétszázkilencvenötben... Martinovics apát.
Királysértés... A császár... Röpiratok, ruhák...
... Az instituciót birálták... ellenezték...
Gyűlések... föld alatt... Respublikánus eszmék...
Ez itt... ez konspirált... Titokban, föld alatt
Forralva lázasan rettentő dolgokat -
Császárt... Meg államot..., igy sorba szól a vád.
- S lefordította titkon a Marseillaise dalát.
A Marseillaise dalát!... A vén szivek felett.
Ó hogy riadt keresztül a nyirkos rémület!
Ó hogy vált hamuszínre megrebbenő szemök!
... Párizs!... A Marseillaise!... Hétszázkilencvenöt!
Párizs! A Grève-piacon
Peregve perdül a dob
Szinte szikrázik a nap:
Tarka tömeg kavarog.
Hahó, be vígan
Gurigáznak le a fők!
Tréfásan szökken a vér.
Pörögnek a dobverők.
Hahó! Mi gurigázunk!
Hahó! Van elég!
Kinek mi köze hozzá?
Adhatjuk, a miénk!
Hahó! Ki morog?
Európa? a kutya vonit?
Hahó! Gurítunk
Néki is valamit.
Puderes szőrpamatokban,
Két kövérke golyócska, fehér -
- Hogy szuszogott Louis Capet!
Hogy dűlt ki nyakából a vér!
Felkeltek a királyok ellenünk -:
Mi odalöktük a miénk fejét!
- Danton, polgártárs, elvetve a kocka,
Künt a határon Dumouriez!
Egyetlen ordítás,
Hogy reng a föld belé:
“Aux armes Citoyens! Aux Armes...!
Le jour de gloire est arrivé...!
Hallgassatok meg! Megtört szívemben
Nincs szenvedély már, - megbékélt, kiholt.
Ó, úgy borul a bűnbánat szívemre,
Mint börtönöm, e szörnyű, szürke bolt.
Bűnös vagyok... Igen..., beismerem...
Megtört a borzalom s a börtön -
- Bíráim, gyónni akarok -
Ó jaj!
Remegve, gyáván, összetörten.
Beismerem már... Káték és beszédek
Voltak valóban... Könyvek és írók -
Szabadságról... meg eszmékről... beszéltünk -
S bíráltuk is az instituciót -
A Marseillaiset lefordítottuk
S amint tehát kitetszett:
Megsértettük - igen, beismerem -
Ó jaj!
Őfelségét, Ferencet!
De ifjú voltam, és setét agyamba
Ködös riasztó víziók lobogtak -
Egyetlen szívnek láttam a világot,
Melyben nehéz, sötét eszmék dobognak.
Ezreknek jajgatása jött
Vén könyvek, szóözön -
- S belémmarkolt a köd.
Ó jaj!
Nyirok, hideg közöny.
Egyszerre jöttek... Tompa, halk morajjal
Az alkonyatból... jöttek a szelek.
Párisban tűz... Párisban reng a járda...
Párisban vén vasajtók döngenek...!
Párisban fortyog a csatorna; -
Párisban háborog!...
- S Versailles alatt a kéjkerteken át
Hahó!
Bőg bűzös, éhes százezer torok...!
Zavart szemekkel és fehér ajakkal
A hatalom dadogva némul el:
Egyetlen hosszú, véres ordításban
A nép, a nép győzelmet ünnepel!
Halványuló kisértetárnyak
Lidércláng, kósza fantom: -
Halljátok? Desmoulins kiált!
Hahó!
S dobog riogva Danton!
Ó, ily idők! Ó ily napok! S mi látjuk!
Ez az erő, mely büszke és kemény: -
Ó, hogy riadt meg döbbenő agyamban
A látomás - csak én értettem, én!
Egy éjjel sírtam: - a hideg falakhoz
Ütöttem homlokom -
Kongottak a falak
Ó jaj!
Kietlen, furcsa hangokon
Egy éjjel sírtam - elszorult torokkal
Zokogva vertem a hideg falat -
- Párisban akkor ünnepelt a konvent:
Jourdan sereggel állt Jemappes alatt.
Itthon halálos némaságban
Feküdtek a mezők, letarolt messzeség -
Ó jaj!
Halk eső, könnyező.
Hogyan? Hiába? Nálunk ezt nem értik?
Ezt meg nem értik nálunk, ezt a hangot?
Kilógó nyelvű, földporába süllyedt,
Süket baromnép, eltiport bitangok!
Kiknek fején pompázva ül
A Butaság bíborpalástban!
Ó jaj!
S én, hogy figyeljem, látva lássam:
Igen... pincékbe... rejtekezve... én, én
Vezettem őket!... Összeesküvés?
Didergő szájjal, táncoló fogakkal
Zöldüljetek... ó mind kevés, kevés!
Csikorduljon az ujjszoritó,
Csavarjátok ki a csuklóimat -
Dögöljetek meg...! ...többet is tudok még...
Ó jaj!
Zuhogjatok, fojtogató falak!
Egy kardcsapással ujjongó szabaddá
A mély erőket... s engem... látva lássák...!
Egy kardcsapással elsöpörni innét
Szívek nehéz, nehéz lidércnyomását...
Viharzó bércek büszke harca -
Szabad mezőkön zengő háboruk - !!...
Ó jaj!...
...Krétafehér az arca -
Szája fekete luk...
Először Sigrayt vezették köztük el:
Szolárcsik felbukott a lépcsőhöz közel.
Szentmarjay vadul ellökte a papot -
Hajnóczy sírva ment, Őz Pál viaskodott.
Martinovics - így szólnak a régi krónikák -
Ájult volt, amikor a padra hurcolák.
Nyitott, tajtékos ajkán sápadt mosoly, fakó -
Két hóna alá nyúlva cipelte a bakó.
Kuszált, vizes haja, sovány gyermekfeje
Ráhajlott csendesen a hóhér keblire.
S melyet nyirkos pirossal az alvadt vér elöntött:
Két karja átölelte szelíden a fatönköt.