Vers a csirkeház mellől

Dombon égek, csorgó nyár füröszt.

Csöpp kert ringat búzamezők közt.

Nézek egy kis törpe házat, azt,

amit rakott a szomszéd paraszt

csirkéinek. Vályog a fala,

de piros cserép a taraja.

Drága kincs az idő s oly kevés!

Jer, segíts meg, bölcs semmittevés!

Tárd ki mégegyszer a kapukat!

Add vissza mit tőlem elragadt

két zsarnok: a Feladat s a Gond:

óráimat, e fogyó vagyont!

Nézdelhessem mit az óra ád:

pici háznak piros taraját

s hogy cikáz fölötte két galamb!

Szilaj idill, fehér ditiramb...

Ditiramb vagy idill, bánom én!

Míg célom nincs, a világ enyém.

Két galamb mint két fehér levél

miket hullva keringet a szél.

Levegőből dobta egy merész

röpülő? Vagy égből égi kéz?

Száll a napban, s lefelé cikáz,

mint egy új kinyilatkoztatás.

Be jó nézni ahogy párosán

elülnek a tető pirosán!

Rest galambok, ti tanítsatok!

Béke és restség a nagy titok.

Mit ér a sok tett és törtetés?

Vér lesz abból, szenny és szenvedés...

Ég veled, cselekvés, munka, harc!

Engem többet eztán nem zavarsz.

Igy vonul ma félre aki jó:

küzdeni a komisznak való,

míg eljő az új háboru majd

s kipúsztítja az emberi fajt.

Igy tünődöm s izgalom fog el:

nem, nem! menni s cselekedni kell!

Harcot a Harc ellen! és a Tett

gyilkos lelkét tettel ölni meg,

míg az egész földön kitüzik

a szent Restség fehér zászlait,

hogy galambok módján lengjenek

jámbor csirkeházaink felett,

hol szelíd szárnyasként, jámboran,

mint aki jámbor, de szárnya van -

megbuvunk majd... S tárom a kaput:

búzaföld közt fut elém az ut.

Ki az őre a kalászhadak

aranylándzsás dandárainak,

hogy mind veszteg áll, és titkosan

mégis mintha menne, úgy suhan,

menne, mint a Vezér tervelé,

szélben, évben, dús kaszák elé?