VERS A KÖLTÉSZETRŐL

Itt a sötétség ideje... az árnyak

körülszaglásznak... fázom a sötéttül...

Halál? vagy élet?... - látni akarok!

a járható híd csak a fényből épül!

Felsrófolom a villanyt... és köröttem

a régi únott tárgyak mind felélnek:

rabságom cellája... kínom keresztje -

de legalább látja sorsát a lélek!

Kis üvegcső: fényszál a zárt palackban -

így él a költő is, magába zárva;

köréje zord üvegkörte feszül

s a fénylő mag fakul, senki se látja...

Csavarjátok fel! szikrázzon a fénye!

S verjétek vissza ti ezerszeressen!

Arra való, hogy véle lássatok,

hogy milljó szeme lelketekre essen!

Csavarjátok fel! Oly közel a gomb!

Ott van a lélek felmeredt falában!

Ott van az élet meredélyein

és ott is, ott is ott van, a halálban!...

Csavarjátok fel! Nem sokba kerül!

Húsz pengőt se kap verséért manapság.

S a dicsősége: az a zárt palack,

mit úgy hívnak, hogy: igazság és rabság...