Vers a Sétatérről

Ma künt kószáltam a Sétatéren. Sütött a nap, szólt a zene. A játékköröndön gyermekek ugrán­doztak. Zörgött a kiskocsi, suhant a kicsi kerékpár, nagyokat puffant a labda s a gyermek­torkokból vékony, éles hangocskák törtek magasra, az öröm tavaszi sikoltásai.

Az anyák pedig körben ültek,

körben ültek, nagy csöndben ültek,

arcuk piros, mint azoké,

kik valamitől felhevültek,

majd meg sápadt, mint azoké,

kik gyakran virrasztani szoktak,

jövőbe néző szemmel ültek

és mosolyogtak, mosolyogtak.

Néha egy-egy halk figyelmeztetés hullott a játszadozók közé: Mancika, meg ne izzadj! Babuka, mitől poros a ruhád? Vigyázz, Pityuka, el ne essél! – És amikor Pityuka mégis elesett, anyuka öble kapta, megpaskolta, csókjával meggyógyította a bibit és félperc múlva már megint betyárok réme, rettegett pandur volt a kis csibész.

Mit láttam akkor hirtelen,

tessék csak meghallgatni, kérem.

Sok-sok millió gyermeket

láttam játszani hófehéren.

Pirosan, kéken, rózsaszínűn

millió virág volt az, kérem –

És millió anya vigyázott

rájuk a nagy-nagy Sétatéren.

Bizony, hatalmas játszótér a világ és mi mindnyájan gyermekek vagyunk. Mienk a gondo­latok játéka, a tudomány játéka, a munka játéka, a szántás-vetés játéka, a gépek játéka, verünk írógépet, hajtunk nyomdagépet, vasutasdit játszunk dübörgő sötét alagútakban, hajókázunk mély tengerek fölött és felszállunk a fellegek közé.

A millió anya pedig,

ki nem osztozik semmi béren,

vigyáz, vigyáz fölhevült arccal

vagy virrasztva, halott-fehéren.

Őrködik a lelkéből sarjadt

lelken, a véréből lett véren,

ül, vigyáz millió anya

a furcsa, roppant Sétatéren.

És menetelnek a férfiak. Vállukon fegyver, arcukon verejték. Menetelnek rombalőtt falvak között. A lövészárkok éhesen tátják torkukat, a repülőgépek tompán berregnek, valaki húnyt szemmel, véresen lóg a drótsövényen. Szakadatlanul dörög az ágyú, tűztől dereng az éji láthatár.

Vigyázz, kicsikém, meg ne izzadj,

ha lefekszel, keresztet vessél,

jaj, mitől véres a ruhád?

Vigyázz, fiacskám, el ne essél!

S száll a fohász, égő imádság

és hull a könny, pereg fehéren

a végtelen világmezőn,

a sétatéren, csatatéren.

És mindenütt velünk vannak. Mindenhova elkísérnek. Mikor sápadt lámpafénynél egyedül ülünk, mikor sötét éjjel csatakos útakon botorkálunk, mikor azt hisszük, hogy senki sincs velünk, – akkor is velünk vannak, akkor is előttünk járnak, kezükben pislogó mécs, lobogó gyertya, szemükben könny, szájukon imádság.

Ők a világnak vigyázói,

orvosai a férfi láznak,

angyalai örök örömnek,

szellemei az örök gyásznak

s ha elmennek a sétatérről

s a temető csendjében fáznak,

onnan is néz, néz a szemük,

onnan is látnak és vigyáznak.