Vers, apostolokról

S jött az Eke és átszántott a földön -

de ki fog a fölszántott földbe vetni?

Hol a jó mag, és hol van aki szórja,

a méltó kar, mely könnyen lendül égnek?

Hol van Péter, aki látta a Krisztust

s látását bölcs lélekkel őrzi s osztja?

És hol van Pál, kinek nyelve hegyén az

»ismeretlen Isten« neve kilobban?

Az Antikrisztusok megsokasodtak;

az ég illata elveszik e bűzben:

Uram, aki vagy, adj jelet magadról,

igazgasd tévedt ebeid szimatját!

Nem a kenyér a minden, sem a fajták

állati tülekvése, ami most van:

krisztustalan próféták, mondjatok már

legalább annyit, hogy nem ez a Krisztus.

A Szentléleknek gőze megapadt ma:

tartányaink’ betömte az aludt vér.

Tudásunk megfogy, házaink omolnak

és gépeink, mint szíveink, kihülnek.

Nem a holtakat szánom már: az élő

ma százszor holtabb; az eke nem új mag

számára tört utat, hanem kidobta

földünkből a régit, és elaszunk most.

Vadakként hát, barlagjainkba sunyva,

kik egymást téptük, s még véres vicsorral,

jobb struccfejünket néma kéjbe dugni

s szennyes kortyokban hörpenteni Istent?

Ha nem igennek, legalább a nemnek

hangzani kéne; a nem is talizmán,

a nem is lélek, vigyétek a véres

csorda elé, tán meging s hátrahőköl.

Tán nemet vettek és igent arattok.

Kisebzett és fázik a meztelen föld:

siessetek! hogy új buza borítsa,

mielőtt az esztendő megöregszik.