Vers egy leányról, akivel éjfél után találkoztam

Éjfél után a Duna hídja

ó jaj, be könnyes, be setét.

Éjfél után a Duna hídján

egy néma lány jár szerteszét.

Ki ő? mi ő? kérdeztem én is,

de ő nem tudta a nevét.

Csak csendesen vállamra hajlott.

Sohase láttam ily szemet.

Olyan szomorgó, oly mosolygó,

félig sírt, félig nevetett.

A haldokló galamb tekint így,

vagy a kétéves kisgyerek.

A szívemet kezébe vette,

csókolta és nevetve hítt.

Labdázott véle, földre dobta -

ó szív, te vérző, gyenge szív! -

Aztán belétemette arcát

és letörölte könnyeit.

Mondtam neki: „Kis vízi ördög!” -

Reátapadt a hűs ruha.

Karján örökre útrakészen

ringott szegényes batyuja.

Vizes hajába csillag égett,

mert várta, várta a Duna.

Éjféltől hajnalig imádtam.

A szánkon vacogott a csók.

Köd hullt. A nedves éjszakában

lassan dalolva ballagott.

És sírt. És sírtam én is, én is,

és sírtak fönn a csillagok.