Verseghy Ferenchez

Te, kit legrégibb híveim

Között leghívebbnek lelek,

S mint boldogabb esztendeim

Társát, szeretve tisztelek;

Ki hogy hűségem karjain

Karunkba béavatkozál,

S velem hazánk oltárain

Főbusnak eggyütt áldozál,

Ha hív öledbe rakhatám

Szándékim édes titkait,

Enyhülve s bátran járhatám

Pályám veszélyes útjait.

De, hogy hazád s barátidért

Öcsénkkel meg feltámadál,

Éltemnek már enyészni tért

Kedvéhez új reményt adál,

Sőt megtartván vad mostohánk,

A Sors, az volt tán egy oka,

Hogy el ne veszne még hazánk

Több kínra szánt két bajnoka.

Üldöztetik szünetlenül;

Mert Tullius pallosra jut,

S Neró királyi székben ül.