Versek

Hallgat a száj,

mely kiáltani fog...

Magába roskad a sötét,

mely világít egyszer.

A gyászfekete,

illattalan űrben

suhannak,

köszönnek

eleresztett,

bús

ebcsaholások.

A jegenyék szíve eláll,

a tornyok lassan nőnek, nőnek

s a költő lelke lebeg

a megvakult vizek felett.

Álom.

Megáll az ágyam mellett.

Tiszta,

mint a harmadfű

bárány,

Megáll a fülem mellett.

Csengő,

mint az aranycsengő.

Megáll a szemem előtt,

fényesen,

mint a jövendő lelke.

Szívembe gyökeret ver

s illatos,

egyenes,

mint a fenyőfa.