Versek egy házikóról

A küszöb előtt nem két kő-oroszlán

Kitátott szörnyű szája vicsorog, -

Csak két mimóza-bokor lengedez,

Aranyvirágok súgva integetnek:

Vándor vigyázz: poéta lakik itt.

A kis nyaraló most oly elhagyott,

A zárt veranda csillogó falán,

Ezüstfalán áttűz az őszi nap.

Nagy rendet talál, de e rend halott,

Halott a szék, halottak a padok,

A „terülj-asztalkám” olyan merev,

Mintha vendéget sose látott volna, -

Néhány szem szilva búslakodik rajt,

S a furcsa merevségben csak ez él,

Furcsa, hogy éppen ez él és beszél.

Talán a legutolsó uzsonnáról,

Talán a gondról, tán az iskoláról.

S még kérdez is,

Tőlem kérdi, hogy hova lett, hova

A lelkendező gyerek-kacagás,

S a háziasszony nyári mosolya.

Én felelek és vigasztalgatom

A folyóparti öreg fűzeket.

Árnyékuk megnőtt és komorabb lett,

Súlyosan fekszik el a tiszta tükrön,

Amit elébük tart az őszi víz.

A fürdőzők is vajjon merre vannak? -

Amit a folyó néma sodra visz:

Csak egy-egy bágyadt arany falevél.

Csak Ezüstországban van vigalom,

Pikkelypáncélos nép közt, víz alatt:

Ujjonganak kicsinyek és nagyok,

Hogy a poéta nem fog több halat.

Már esténként nem áll a méla parton,

És nincs kezében a szörnyű horog. -

Csak lassan, lassan, balgakedvű nép!

Egyszer csak itt terem, vigyázzatok!

A sellő cseng a házikó fölött,

Szólongatja a gyermekek nevét,

Szeretné csókolgatni lábukat,

Szeretne hancúrozni még velük,

Mindhasztalan...

Akkor elbúsul, elcsuklik a hangja,

És zokog, zokog éjszakákon át,

Míg rámennydörög nagyapja, a gát

A túlsó partról: hallgass, kis szamár!

Hát nem tudod, hogy mind, mind visszajönnek?

Lola pedig, - „a bluetta galamb”

Örökbékében nyugszik a hegyen,

Ime, már sír is van, mely ideköt, -

És virágos lesz Mindenszenteken.

Azért, mert Lola csak egy galamb volt,

S macskaformában jött rá a halál:

Szent és igaz a gyermek-kegyelet,

Mely fejfát farag, s temetést csinál.

Vándor, vigyázz, poéta lakik itt.

És poéta itt asszony és gyerek, -

Az őszbesímult házikó előtt

Arany mimóza-bokrok lengenek.