Vértanúság vágya

Vértanut! Vértanut!... De hol nő a pálma?

Fejünkre tikkadt az idők Szaharája.

Óh Isten! van-e még markodban datolya,

vetni magvait egy jövő oázodba?

vagy fáradt ujjad közt ha maradt egy-kettő

pálmamag: azt is már leejted a meddő

semmibe, mint sok bús csillagod!?

Így hullna

a vér is, a vér is haszontalanul ma.

Bujjunk el, testvérek, félnek a próféták,

hol az Igazság is hamisan fog krétát.

Nézzétek: szavaim elrejtik magukat,

mint ha sövény mögül a gyáva eb ugat.

Óh bilincses élet! óh zsákbafutó kor!

Fárad a fény; császár lett a poroszlóból

s görnyedten járnak a hercegek.

És mi már

nem bírjuk. A mellünk nyugtalanul zihál.

Sajgnak hüvelyükben a megcsiszolt szavak:

csak nekiindulni, mint a Bolond Lovag!

ragyogva, kitárva, kamaszul és bátran!

s nem is e gép-évek motor-fogatában,

amely csak arra visz, amerre akarják,

amerre számítva csattintja csavarját

a Céltudat kemény ujjhegye!

Paripán!

S a keresztutaknál ha megállsz, paripám,

szegd föl szép nyakadat a szimatos égnek

s míg hosszú sörényed a Végtelenségnek

szelei borzolják, jövendők és multak

keresztútja mellett ha megállsz tágultabb

cimpával: megérzed valahol talán ott

az Isten illatát! mint lepke a lángot

megleli, ha belehal is!

S ha az Isten

fáradt már mint lámpa, mert olaja nincsen:

tápláld te az Istent, aki táplált téged!

égj Benne, ki benned évezreket égett!

Óh paripám! pillém! óh gyenge molyocskám!

tudom, kicsi vagy te hogy Abba lobognál:

de hány mag elömlik szent kéjjel, céltalan,

míg tán egyikben a Jövendő megfogan!