Vezeklés, emelt fővel

A kéj lecsapó mennykövénél

Amit láttam, nem volt mennyország,

- Uram, mutasd meg újra orcád;

Tévedtem, ennyi az egész.

Tévedtem - bűnt miért hazudjak?

Mellet ki ver, kezet ki tördel?

Én ebben a büzhödt gödörben

Téged kerestelek, tudod jól.

Kinek Legelső Látomása

Nyíló gyermekszememben égett:

A pokol fenekén is téged,

Nem ezt a hitvány ördögöt.

Én azt hittem, veled csatázom,

Mint egykor Jákob a hegyen:

Én vagy te - ámen, úgy legyen!

Akárki győz, győzött az isten.

Én ezt a bordélyházi lármát

Ezer sivító torkon át

Mint égbezengő orgonát

Hallgattam tátott, mafla szájjal.

Amivel az ördög kinált,

Ezért ittam a trágyaléből

És a boszorkányok öléből,

Mint aki szentelt bort iszik.

Tűrtem, hogy tátott számba köpjön

S könnyes szemembe, a pimasz,

De most egy áruló grimasz

Az álarcot letépte róla.

Hát ez volt, aki nyársrahúzott,

Eremből ugró vért eresztett?!

És én mint mennyei keresztet

Cipeltem őt a hátamon!

Megállj csak - hát ez nem te voltál?

Hová jutottam, istenem!

Hisz őket én nem ismerem,

Nem ér a játszma - kezdjük újra!

Hatot vetett, vakot vetett

Sorsom ez alvilági kockán -

Sebaj, még bírja a lapockám!

Nem gilt, ha az ördög kever!

Testvér vedd el, keverd meg újra

A zölden izzó vaspohárt:

Énnékem a sátán nem árt,

Az én sorsom isten lehet csak.

Napisten, ordító Valóság,

Új Ádám tántorog eléd,

Mint visszakullogó cseléd,

Ki méhedből szakadt el egykor.

Ki elcsavargott Édenedből

S Lillith sötét szemébe nézett

És megvakult s most puszta kézzel

Tapogatja a kék eget.

Mutass fényt, mely nem pörkölő tűz,

Hangot, mely nem halált okád.

Mutasd meg éltető okát

Az illatos barackvirágnak.

Erdőben fát, erdőt a fában

S erdő mélyén, kit elhagyott,

A szép, csukottszemű, halott,

Mosolygó, édes, édes Évát.