VI. [MOST LÁNYOK ÜLNEK...]

Most lányok ülnek sok kis hintaszékben

sok kis szalonban a kályha előtt.

Acélmívű csipőjükről az éjjel,

mint őz a hegyről, szökdelve lejött.

Apró lábukat hajtják dús keresztbe,

fehér nyakuk villogva andalog.

S amíg a kályha langy mézét beszíjják,

álmot szőnek a reszketeg tagok.

Álmot szőnek, szerelmest, de nem rólam,

és nem én vagyok már a százszorszép.

Kis lábuk dús keresztje nem enyém már,

és nem enyém a sok kis hintaszék.

És őszi köddel zúzmarázott ajkam

nem zárják már le csókok titkosan.

A meleg és illatos reggel fénye

a szememtől mind messzebbre oson.