VI. (XLII.). Vers.

Nyomoruságidban kesergő bús szívem,

Mit remélsz, hogy naprul-napra nehéz terhem

Nő, súlyos keresztem földig nyomott engem,

Mikor vidámulsz meg, s hagysz csendességem.

Meddig tart az Isten ez üröm étellel,

Mikor jelenik meg ő segedelmével,

Szörnyű fájdalmimot orvosló kezével,

Mikor tapogatja sebem kegyelmével.

Ő tudja legjobban, az meddig rendelte,

Mert ő könyveimet tömlőibe szedte,

Noha kereszt által sujtolta és verte

Bűnös szolgálóját, de meg nem vetette.

Irgalmas szemével reám tekint végre,

Szívemet emésztő szörnyű ínségemre,

Felemel az porbul, emel dicsőségre,

Megszán s viszen mennyben ő dicsíretére.