VI. ZENE HARSOG...

Zene harsog a táncteremben,

Röpítve hév, szilaj gyönyört,

S én itt szövöm kicsiny szobámban

Magam köré a csába kört.

A hangzsivajból ide téved

Vérkavaró, vad ária,

S a mély magányban összerezzen

A vágyak bús, beteg fia.

Ah, köreimet megzavarja!

Ah, lázitó, amit a szél

Idáig ver a dáridóból!

Ó, gúny, amit nekem beszél!

Beszéli, hogy megcsalsz te engem,

Hiú, ledér, gonosz leány!

Hazug szivedben nincsen érzés,

Átlátok szíved jégfalán!

Most ott lebegsz a báli nép közt,

(Hiányomat feledtetik!)

Mindenki bájaidra éhes,

Szemét rajtuk legelteti.

Fönnen, negéddel hí a táncra

Sok nyalka ifju dalia,

Nem versenyez sohase vélük

A vágyak bús, beteg fia.

Mélyen kivágott báli mezben

Járod te csalfa, hűtelen,

Szivem vonaglik gyötrelemben

S valami megkap hirtelen.

Ah, sejtem én, míg önfeledten

Tipeged át a csarnokot,

Hogy még te is lakolni fogsz majd,

Miként a büszke angyalok.

Gondolva rád s a tiszta múltra

Ugy elszorít itt valami,

S én nem tudom e szomju szívet

Köznapi dőzsbe fojtani.

Míg fuldokolsz te fényözönben,

Én csüggök egy sötét jelen;

Lemondás búja jobban illik,

Mint a vad élvek, énnekem.

De még nem tompa minden érzék,

Tüdőm izzó vágyat lehel;

Elbukva bár, vagy célhoz érve,

Téged sosem feledlek el!

A régi, a hatalmas ének

Szivembe zeng még szűntelen;

Fel-feltünik még régi arcod,

A tiszta, kedves, bűntelen.

És feltünik a gyermeteg lány,

Hajában rózsakoszorú,

Gyöngéden érint lágy kezével:

“Mért vagy - ó, mondd! - oly szomorú?”

S én hallgatok, hogy lelked álmát

Sötét szavam ne dúlja fel,

Hogy ifju véred meg ne fagyjon,

Ha hideg ajkam rálehel.

Mert hímporod a szélbe szórnám,

És elperzselném szárnyaid,

Szépséged ékeit letörném,

Letarolnám virányait.

Mi ékes, pompás és mosolygó,

Mi bűvös-bájos rajta van,

Szép szobrodat a porba zúzva,

Eltűnne róla nyomtalan.

A test csak váz, a lepke hernyó,

A kép rom lenne hirtelen -

És én ujjonganék kegyetlen,

Sötét, sivár győzelmimen.

Csak lejtsed, édes, lepketáncod,

Kis lábaid rakd szaporán!

Téboly-keringőd ropjad, édes,

Megölt szerelmem hűlt porán!

Téged a tánc, a zene csábít,

Engem az éj, a néma sír;

Téged az élet zűrzaja kábít,

Míg engemet mosolyra bír.

Áthallom gúnyos nevetésed:

A váz nevet s nem is pirul.

Jó éjszakát! Álmodni jobb lesz

A drága kép romjairul!