Viadukt

Az Isten hídépítő vas-keze

Kifeszült a mélységek fölé,

Hogy összekössek messze partokat.

S hogy érezzem: a lelkek serege

Egymást keresve rajtam áthalad.

Hogy fogva tartsam őket, mint igézet,

S ne lássák a pokol torkát alattam,

Míg egymás mennyország-szemébe néznek.

Így esnek rajtam át találkozások,

Testvériségek, barátságok, nászok.

S a Hídépítő tudja csak, meg én:

Alattam milyen mély az ördög-árok.

Viadukt vagyok, bús diadalív.

- Repeszt a fagy és elmállaszt a hőség. -

Magamnak: gyötrelem, másoknak: út,

A hídépítő Istennek: dicsőség.

Néha kérdem bűnös-kíváncsian:

Mi lesz, ha egyszer e híd leszakad? -

Kondul a mély, mint megütött harang,

Sziklák között enyészve jár a hang...

S épít a nagy Mérnök másik hidat.

Így is csak elnyeli a messzeség

A rajtam kongó lépések zaját,

Átvonuló seregek dörejét,

Az éneket, a nászi muzsikát.

Én maradok a szürke ég alatt,

Alattam szédítő sziklafalak

Meredeznek tovább...