[Vidáman folynak napjaim...]

Vidáman folynak napjaim és nem panaszkodom.

Szép földön járok s fölfelé már nem kapaszkodom.

Szeretek élni, kábít e színes, zenés bolond

világ, mely oly sokat beszél, holott semmit se mond.

Már csak te izgatsz, mélabú, ki úgy csöppensz bele

sugárzó napjaimba, mint tiszta vizzel tele

pohárba tuscsepp, eresen, lassan szívódva szét,

míg szürke szállal szövi át a víz ezüst szinét.

S nem tudni azt előre, hogy mikor csöppen a tus,

a rezgő víz, a tiszta part mikor lesz mélabús,

mikor úszkál a hirtelen elpárolgott derű

helyén a gyászos nedv, mitől az ital keserű.

Csak jössz, szembejössz, mélabú, mint kedves, halovány,

iskola felé siető könyvtáskás kisleány,

ki úgy megy kissé vacogón, mint harcba megy a hős,

mert nem készült, felelni fél és érzi, felelős –

vagy hazafelé ballagó bús munkanélküli,

ki a bor felszabadító, jó ünnepét üli,

halkan dúdol, míg karja tág körökben szétivel

és mosolyog és könnyezik s nem számol semmivel.

Vagy hajlongó kucséber, ősz bajszára mord ború

kenődött sárgán, őmaga sovány és félkarú,

s megáll, mindennap ugyanúgy, bús, elszánt és konok

alázattal és szavai, mint férges bonbonok.

Ím, úgy jössz hozzám, mélabú, mint e sok névtelen

rossz ismeretlen ismerős, ki jön, jön végtelen

fájdalmas sorban, eltűnik s felbukkan itt vagy ott

s minden emléket újra kelt, amit tegnap hagyott.

Nem veszlek észre s mindenütt, mindig nyomomba jársz,

nem számítok rád sohasem és mindig rámtalálsz.

Ó, mindig meglepsz, amikor fékeveszett, hiú

jókedvben önmagam vagyok, víg csintalan fiú,

néha legyecske képiben, ki zümmög szomorún,

majd selyem szalag képiben, ki hervadt koszorún

csüng-leng a szélben, máskor egy finom elhullatott

hajszál alakjában, avagy tán nincs is alakod,

csak megszállsz rezgő, testtelen mélyből szürönközött

kísértetként, mikor ülök a cimborák között

fehér asztalnál, ahová kacér szeszély sodort,

megszállsz épp akkor, amikor fölemelem a bort,

s a világító, sárarany pohár csak fennakad

kezemmel együtt, magasan és minden megszakad,

összedől, mint torony, amely vad földlökést kapott:

megállítod, mint Józsua, az íjas, a napot.

És síri csönd lesz mindenütt, elhallgat a zene,

mintha örök, tusfekete sötétség kezdene

terjedni lassan, valami emésztő, végtelen

szomorúság, még kék az ég, de kékje éktelen,

még ver a szív, de már kihagy és megpihenni kész,

még van a föld, de füstbe fúl és oszlik az egész,

a fej előre billen és rokkanva hull a váll,

a levegőben a meleg téboly sejtelme száll

és nagy a csend és mély a csend, hogy már rettenetes,

nyugodtan néz, mered a szem, de semmit sem keres,

csak tágultan pihen, ahogy a vak szem révedez,

mely mit se néz és mit se lát, de mindent észrevesz.