VIDÉK

A jó vidékre gondolok én sokszor

ó, szép, öreg, vidéki városok!

Kaszinó-élet, kártyás délutánok!

Kövér asszonyok! Pénzes gyárosok!

Tágas terek, kiugró kávéházak,

kis cukrászbolt a piac közepén.

S a torták közt a kis cukrászkisasszony,

kezét hányszor csókoltam össze én!

S a karcsú, lakkos főispáni hintó,

s a trapperek nyomán a szőke por.

A vak hegedős a kis bodegában,

kinek a könnye sör, a nyála bor.

És Széchenyinek karcsú, méla szobra,

a parkban, amit az ősz letarolt.

Fenn a káprázó lenge, lenge felhők,

amik mögött kis hályog lett a hold.

Zörgő szekér, mely felveri a csendet;

odébb a durva, langyos zengeráj;

s a Prófétához címzett fogadóban

a főfalon olajban a király.

Az asztalnál feszes vidéki dzsentrik.

Fehér plasztronok, vastag szivarok.

S a fáradt újságíró egyik zúgban,

borzas fejében mély gond kavarog.

A szomszédban az odvas falu nyomda,

áthallani, hogy kattog a kerék...

Ó, drága, drága kis vidéki város,

selyem s darócból színes keverék.

Én is vidéken mártottam be tollam,

vidéki ténta szívta agyamat.

S a sok betűt a pesti por belepte,

mert minden porszem Pest felé szalad.

Szívemben az emlékezet kapussa,

beszállani Szeged felé!... kiált.

S egy sínpáron egy lomhaképű gőzös

már hozza nagyfújtatva a halált.