Vidék [1]

Tűnik, múlik az egy emberöltő

S én maradok a falusi költő.

Miket szívem gyermetegül áhít,

Nem látom nagy városok csodáit,

Miket minden boldog apacs láthat,

Tünde nőket, fényes operákat.

Mint a bakter kicsi háza mellett,

Szalutálok tűnő életeknek.

Piros zászlót lengetek hiában:

Forradalmas, titkos, régi vágyam.

Körülöttem csönd van s réti rózsák.

Ó ki tudja, tán ez a boldogság?

S én dalolva fölnézek az égre

S meghalok, mint isten szegénykéje.