VIDÉKI VÁROSOK VENDÉGE

Nagyságos élet, hajolj le fölém,

hogy homlokodra tapasszam az ajkam.

Mint amikor a tágszemü, szomjas bölény

megakad a vad erdei gazban.

Vidéki városok vendége, szegény:

egy talpig elfáradott költő,

most egyetlen könnycseppet hullajt reád,

egy könnyet, mely egy életet elöntő.

Úgy érzem, uszályod már terhesebb,

semhogy tovább is hordjam utánad

s fáj látnom finom, fehér bokádat...

Eltörpültem. Rajtam már nem nyílhat seb!

Egy züllött zseni utolsó forintja vagyok,

mit átnyujt egy szegénynek s a szeme ragyog...