VIHARÉNEK

Hajrá! Hogy zúg, zeng a vihar!

Megcsapja órjás szárnyival

A reszkető tekét.

Hogy sápad, szepeg most a gyáva,

Hogy búvik sötét odujába,

Hogy félti hitvány életét!

Rongy életét hogy félti most

A sok silány, a sok bigott,

Ha tombolsz rémitőn,

Ó, zordonkedvü láng Enyészet!

Csak én vagyok, ki véled érzek;

Ujjongok: ez az én időm!

Ujjongok a szélvésszel én,

Mely fekete szárnyán felém,

Rajtam, velem rohan.

Ugy érzem, lelkem szól belőle:

Ó, vajha minden összedőlne,

Minek kölcsönzött lelke van!

Kacagok a viharral én,

Testvéri csókot küld felém

A vészek szelleme.

Csak hulljatok remegve arcra,

Keblem magas gyönyörre hajtja

A viharok lehellete!

Süvölt, sikolt a fergeteg,

Testvéreim, a vad Szelek

Kedvökre játszanak;

Könnytengerét a menny kiontja,

S a zúgó, zokogó habokba

Szilaj vágyak haldoklanak.

Öldöklő, gyilkos lázban ég

A meghasonlott Istenég,

Kétségbedőlt világ;

Villámot szór a nagy Világszem,

És nem kiméli önfiát sem,

Gúnyt, haragot szemébe vág.

Ringó rétek hajába kap,

Rengő erdők fejére csap,

Mint bősz, gonosz király;

Fönséges, átkos borzalomban

A Földnek órjás szíve dobban,

Mert rátapodott Beliál.

Ah, itt van, itt az én időm!

Zúg az itélet rémitőn:

Sápadjon minden el!

S ha minden hull, recseg a vészbe,

Belesikoltok énekébe:

Vesszen, aminek veszni kell!

Hajrá! Robogj, rombolj, vihar!

Haragod égő szárnyival

Vesszőzd meg e tekét!

Tépjed, mi korhadt, gyökerestül,

Törj a korcs lelkeken keresztül,

Zúzd testüket ízekre szét!

Kevély hegyek meginganak,

De te száguldj előre csak,

S ne kíméld a nagyot!

Alázd meg a hitetlen gőgöt,

Merüljön vad szivébe tőröd,

S tebenned hinni bukva fog!

Ah, én is érzem ostorid!

Sötét szárnyával beborít

A vész nagy Istene.

Vasvesszejét én is megérzem,

De nem csúszom előtte térden,

Mert együttérezek vele!

Hadd féltse éltét lelki rab!

Nem fél tetőled a szabad,

Ha zengsz fönnen, dicsőn!

Kegyetlen kéjjel, láng Enyészet,

Ha összedöntöd az egészet:

Ujjongok: itt az én időm!