VII. Egyedűl állsz

Egyedűl állsz. Ez az átkod,

Számkivetés bús leánya!

Nincs egyetlen jó barátod;

Árva vagy, mint én is árva!

Idegen vagy tenmagadnak,

Idegen vagy a világnak;

S bár mosolyra nyílik ajkad,

Szíved mélyén sírni látlak.

Jobban áll a köny szemednek,

Hogyha nem kaczagva támad.

De a lélek rejtve szenved,

Titkolódzva sir a bánat.

Tudom én, jobb volna néked

Hű sziven kisírni búdat.

Keresed is, drága lélek,

De hiába a kiútat.

Oly türelmes nő vagy, oly szép,

Hogy szeretve szeretnélek:

Csak erősebb lelkü volnék!

Csak szivem ne szánna téged!