VII. Más. Forog az szerencse... nótájára.

Sebes árvizeknek, kegyetlen szeleknek

Érzem kemény zúgását,

Szívemnek fájdalmit, iszonyú kínjait,

Szemeim könnyvhullását,

Meg nem állíthatom, óránkint jajgatom

Szerencsém változását.

Mert naponkint nőnek, soha meg nem szűnnek

Bánatimnak árjai,

Sebesült szívemet, elhagyott elmémet

Szomoruság szelei

Igen ostromolják, éltemet fogyotják

Engem vesztő kínjai.

Már el fogyott nékem minden reménségem,

Víg órámot nem várom,

Sőt mind éjjel-nappal epedvén sok búval

Fájdalmimot jajgatom,

S minthogy így gyötrődöm, szörnyen emésztődöm,

Halálomat ohajtom.

Nincsen orvossága, semmi vigassága

Búba epedt szívemnek,

Kevés a szánója, nincs vigasztalója,

Jaj, ily reméntelennek,

Nemhogy enyhítője, avagy segítője

Lehetne én ügyemnek.

Azért teljeséggel, bizony nagy készséggel

Kévánok elköltözni,

Ez gonosz világtul s mulandó voltátul

Nagy örömmel búcsúzni,

Ha Isten akarja, ne késsék órája,

Kész vagyok már meghalni.

Mert a halál nékem lehet segétségem,

Hogy elfelejtsem búmat,

És ő enyhítheti, sebemet beköti,

Gyógyítja fájdalmimat,

Elveszi szívemrül, letörli szememről

Gyakor könyhullásimot.