VII. Találkozás

Igy jövünk össze hát megint

A nagy világ zajában!

Én visszasírva drága multam’

S te mint menyasszony elvirultan

És haloványan.

Szemünk egymásra nem tekint

S emléki szebb időknek:

A régi üdv, a régi vágyak,

Mint láthatatlan útitársak,

Hozzánk szegődnek.

Óh, mert te sem felejthetéd

El azt a bűbájos regét:

Álmodtak édes hajnalálmot,

Örök hüséget, ifjuságot.

Azután utjok elszakadt.

Megnőttek; az idő haladt.

És most e kis dalocska mérge

S egy mirtuszkoszorú a vége.

Óh, csak nevessünk! mondj bolondnak,

Ne hidd, hogy én siratni foglak.

Bolondság volt, most érthetetlen.

Nevessünk rajta mind a ketten.

Akkor te még kis lányka voltál,

És nem volt vőlegényed.

Most? - álmid’ mint ruhád’ kinőtted,

S nem ismersz, azt beszéled.

Nem az a vágy ég szíveinkben,

Nem az a nap az égen.

Nem az a május nyit virágot,

Nem, nem ismerlek én sem!

Ruhája kék volt, szeme is kék;

Rám nézett ábrándozva mindég.

Ártatlan, egyszerű leány volt,

Kiért szivem régente lángolt.

Egyszer csak eltünt s kék ruhája,

Kék szeme volt lelkemnek álma

Sokáig, míg egy édesebb szem

Ragyogott rám és - elfeledtem.

S ki meghalt, mostan mint kisértet

Halványan a szemembe nézett.

Járása, hangja még a régi.

Csakhogy már nem tud megigézni.