VIII. AH MÁR EGYSZER ENGESZTELD MEG...

Ah már egyszer engeszteld meg

Kőkemény szivedet!

Ámbár, csak bár egy punctumban

Biztasd reményemet;

Tekints, érted mint kinlódom,

Mint hó naptúl, elolvadom,

Engedd, hozzád leborúlnom,

Szerelmet kódúlnom.

Mindent immár, többet ne várj,

Érted elkövettem,

Én szivemet, szerelemet

Koczkájára tettem;

Megesküdtem az egekre,

Tudod, az nagy istenekre,

Kész is vagyok mindenekre,

Hódólj már ezekre.

Az tengernek szélvész után

Habjai apadnak,

Az egeknek fölhők után

Csillagi ragyognak:

En szivem is már habozott,

Fénycsillagom homályozott;

Juttasd már partjához,

Égő fáklájához!

Dicsérem azt, minden szélre

Mint nád nem hajlottál,

Égéretre s complementre

Mindjárt nem hódóltál:

De már látván hivségemet,

Válaszd ki az én szivemet,

Ki kemény s állandó,

Mint viasz hajlandó.

Eztet végre; már én többre

Nem is kinszeritlek,

Ebbül érthedd, szívre vehedd,

Mért késérgetlek;

Nem kivánok szabad lenni,

Sőt mind rabod még kinlódni,

De élni és nem remélni,

Jobb inkább nem élni!