VIII. [SZÍVEMNEK DOHOS UDVARÁBAN...]

Szívemnek dohos udvarában

egy őszi verkli játszik halkan.

A kis cselédszobába fekszem

és azt hiszem, hogy rég meghaltam.

Kis névjegyem az ajtófélfán,

valaki ráírt egy keresztet.

S egy kéz búsul a rézkilincsen,

mely magához sosem eresztett.

Az ablakfüggöny vérbe mártva,

bordópirosan feketéllik.

Fölöttem egy szenteltvíztartó,

halott kezeim el nem érik.

Mezítlen lábú kis cselédek

osonnak el, a léptük hallom.

Vizes korsójuk összecsendül

élettől szomjas, ifjú hangon.

Meg-megállnak a verkli mellett,

keblükben pénzért kotorásznak.

S az őszi verkli fülledt lázban

csöndet játszik a téli háznak...