VILÁGOSNÁL.

Világosnál, Világosnál

Huszárok könnyeznek,

Sirva sirnak veszedelmén

A magyar nemzetnek.

A sohajtás zajszelében

Hajlik meg a zászló,

Szegény gyalog gazdájára

Búsan nyerit a ló.

Csak egy régi, vén huszár űl

Mozdulatlan, némán,

Mély bánattal, mély sebekkel

Napsütötte arcán.

Csak egy régi, vén huszárnak

Zászlója lobog még,

Mintha várna csatajelre

És vért szomjuhoznék.

Hejh vén huszár, hejh vén huszár,

Szállj le, szállj le immár!

Nem rohamra harsog a kürt,

Nem a győzelem vár.

Tépd el, tépd el lobogódat,

Nincs már Magyarország!

Őseinknek szent sírhalmát

Kozákok tiporják.

Hall és lát és föltekint majd

Kétségbeesetten,

Mintha nézné, tudakozná

Van-e Isten mennyben?

Hall és lát és búsultában

Pisztolyát ragadja,

Mintha sors és világ ellen

Csatázni akarna.

«Magyar vagyok, rabbilincset

Nem visel magyar kéz,

Huszár vagyok, zászlajával

A huszár együtt vész.

Foszlányai ezt a sebet

Legjobban takarják...

Isten hozzád, édes hazám,

Szegény Magyarország!»

Dörren a cső, piros vér foly,

Meghajlik a zászló;

És haldokló gazdájára

Búsan nyerit a ló.

Honja sirján ott feküszik

Mozdulatlan, némán,

Mély bánattal, mély sebekkel

Kebelén és arcán.